Ovi

Tegnap amikor Emmáért mentem, az óvónéni ölében fekve találtam. Nincs jól ez a lány - mondta - nem evett, nem ivott, fáj a hasa. Tényleg vacakul nézett ki az én kis mókuskám, ahogy vánszorgott kifelé hozzám. Lerogyott az öltözőben, majd egy perc múlva elkezdett sugárban hányni. Beterített mindent, Magát, a mackóját, a cipőit, a földet, a padot, engem, tényleg mindent.
Iván megállt a tócsa szélén, összecsapta a kezét, és így szólt:
- Ó istenem! - Hát igen, én sem fogalmazhattam volna tömörebben.

Kiabáltam az óvónéninek, aki abban a pillanatban működésbe hozta a döbbenetesen olajozott rendszert.
Félreértés ne essék, rutinos, nem pánikolós anya vagyok. Túl vagyunk már rengeteg baleseten, betegségen, mentőn, kórházon, ennyire profi mégsem vagyok.
Míg én csak álltam, és ölelgettem a gyereket, ott termett Zsuzsi dadus (aki amúgy is egy földre szállt angyal), és az óvónénivel kettesben nyugtatgatták Emmát, csupa kedves, bíztató szóval, és közben egy perc alatt felmostak, kimostak, letöröltek mindent.
Micsoda szerencse - mondták, -hogy itt jött ki, és nem a kocsiban, hazafelé menet.

Iván menet közben megunta a felhajtást (látta, hogy most még arra sem reagálok, hogy ki akar osonni az udvarra), ezért lepattintotta a cipőjét, és benyargalt a csoportba játszani.
Átöltöztettem Emmát, kicsit lerogytunk a padra, ölelgettük egymást, és próbáltunk túljutni a sokkon. Kaptam még én is pár bíztató szót.
Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék arra, milyen jó választás volt ez az ovi/bölcsi.

Emma itthon még hányt párszor, éjjel a hasa is ment, de délelőtt aludt egy nagyot, és egyre jobban van. Remélem ez csak valami turbó vírus volt...