Kis Magyar ER - negyedik nap

Szerda volt már. Elég jól aludtam, az Etától kapott orrspray használt, kaptam éjjel levegőt.
Ahhoz is elég jól voltam már, hogy elkezdjek őrjöngeni az orvosokon.
A branülöm a kézfejemben végképp bemondta az unalmast, a reggeli infúziót is jóformán én pumpáltam bele a vénámba, ami akkorra már csomós volt, és fölötte a bőr piros.
Délelőtt kisírtam az egyik nővérkétől, hogy szedje ki.

Megjelent Dr. T. Hebrencs fiatalember, de kedves. Hímezett-hámozott, fogalma sem volt róla, hogy mi bajom. Először azt mondta, hogy még napokig itt kell lennem, majd eltűnt kicsit megnézni a leleteimet. Utána azt mondta, szerinte kicsit túl vagyok hospitalizálva, ha gondolom, holnap hazamehetnék.
Gondoltam. Régen rájöttem, hogy semmi értelme bent lennem.

Főorvosi vizit (az első amióta ott voltam).
Dr. G. a főfőfőorvos megállt az ágyamnál. Miután tisztáztuk, hogy nem én vagyok az arcműtött, Dr. T., frissiben kinevezett kezelőorvosom, mint egy készületlen diák a vizsgán zavartan összevissza beszélt. Hogy mi is a bajom. Főleg latinul. Arcüreg-gyulladás.
Aham, ééés? Használ a melegítés? - fordul hozzám Dr. G.
Milyen melegítés? - nézek rá. - Nem melegítik semmimet semmivel.
Dr. T. elvörösödött. Valami olyasmit habogott, hogy nem olyan-jellegű az az arcüreg-gyulladás, és ő szerinte kicsit túl vagyok hospitalizálva - nyögte ki szégyenkezve, majd gyorsan hozzátette: - És a beteg holnap haza is meg.
Hirtelen mindenki zavarbajött, majd megkönnyebbült. Nyilvánvalóan egy túlhospitalizált beteg egyetlen gyógymódja az, ha hazaküldik.
- Én migrénre gondolok - vágta ki nagy kínjában Dr. T., mint a diák, akinek szánalmasan rossz felelése közben mégiscsak feldereng valami. - A fejfájás, szédülés - sorolta...
De Dr. G.-t ez már nem igazán érdekelte, így kifelé tartott.
Dr. T. még tétovázott kiscsit, mielőtt kiment volna. Ekkor a visszafojtott röhögés csúnya köhögőroham formájában tört elő belőlem.
Dr. T. rámnézett, és azt motyogta maga elé:
- És köhög is... - majd kiment.

Ezután Eta szentül meg volt róla győződve, hogy valami felderítetlen, halálos kór emészt, fogalmazgatta a nekrológomat, épp csak koszorút nem rendelt.

Mivel már csak két adag volt az infúzióból, branült már nem szúrtak. Sokáig matatott a nővérke a bal karomban a tűvel, mire elhitte nekem, ott vénátnem fog találni.
Mondjuk a jobban talált is egyből.

Este egyetértettünk a nővérkével abban, hogy hozzuk előrébb az infúziót, hogy lecsepegjen House-ra, mert azt mindketten nézni akarjuk.
A jobb karomban egyből talált is vénát, miután lecsepegett, húztam ki a tévé elé.
Még valami sorozat ment, fújtam az orrom, mikor oldalba bökött a mellettem ülő másik beteg (akivel szintén összehaverkodtunk).
- Na mi van? Már az orrod is vérzik?
- Dehogy vérzik - hábordtam fel, majd ránéztem a zsepire. Tocsogott a vértől.
- Basszameg! - mondtam tömören. Majd szóltam a közeledő nővérkének:
- Nővérke! Vérzik az orrom - és felvihogtam. Még mindig röhögve könyörögtem neki, hogy ne szóljon a dokinak (aznap éjjel az én dokim volt ügyeletben, de a szobájában kuksolt, délután óta nem is láttuk).

Újabb szar éjszaka következett, de a House jó volt, és végülis másnap hazamehettem (ha nem vérzik az orrom).