Jött, látott, győzött... Egy vírus.
A család férfitagjai egy emberként dőltek ki a sorból. A sors úgy gondolta, annyira fasza kis ápolónő vagyok, hogy megtoldja még egy héttel a mókát. Persze next level, hiszen a múlt heti egy darab lánygyerek ápolása után kettő férfiember ápolása következik. Bónuszként kezdem én is elkapni...
Lázcsillapítók, C-vitaminok mázsái, hordónyi teák fogynak, a gyógyszertárban lassan egy teljes nettó minimálbért hagyok ott ebben a hónapban.
Ha álmomból felriasztanak is tudom, hogy kinek, mikor, milyen gyógyszert kell beadni (persze hárman nyolcfélét szednek).
Ehhez képest nekik sokkal rosszabb, mert tényleg rohadt betegek, majd' negyvenfokos lázzal fekszenek, hurut öntötte el a fejüket, mellkasukat, hörgőiket, és még a szemük mozdítása is éles fájdalmat okoz...
Lassan jön a járványügy, és kiragasztja a kapunkra a karantén feliratot...

Állandóan az a falfelirat jár a fejemben:
"Jézus halott, Isten halott, és én sem érzem túl jól magam..."