Köveket kérjük előkészíteni
Eredetileg odi kommentjére akartam válaszolni, amit a londonos posztomra írt.
De inkább ide írom, mert van simán egy kommentnyi mondanivalóm a témáról. Nem angyal-szelídségű anyaság fog csöpögni a szavamból, úgyhogy mókusokat, köveket bekészíteni.
Nyilván szeretem a gyerekeimet, ezt mindenki tudja, erre nem is pazarolnék több szót, ez egyszerűen evidencia.
De.
Az utóbbi időben meglehetősen elviselhetetlenek voltak (mint ahogy az lentebb olvasható is), és úgy láttam, ebből a körből egyedül, helyből már nem tudok kiszabadulni. A türelmem elfogyott, és mindinkább szuicid gondolatok jártak a fejemben (hogy egyéb más gondolatokról ne is beszéljünk, amik a Btk. sok paragrafusában foglaltakat kimerítenék).
Így aztán kapóra jött London.
Eleinte rémes lelkifurkám volt, mert anyura hagyom őket. Nem azért, mert nekik rossz anyuval lenni, hanem mert nekem rossz vele lenni. (Ez egy hülye anyai agykapcsolat, hogy akivel nekem rossz, azzal a gyerekeimnek is rossz. Ez nem igaz - szerencsére.)
Egészen indulásig rossz érzéseim voltak ezzel kapcsolatban, de aztán mikor anyu megjött, és a gyerekek kitörő örömmel fogadták, megnyugodtam. Láttam azt, ami józan ésszel eddig is nyilvánvaló volt, szeretnek a mamával lenni.
Jókedvvel maradtak vele. Talán nem is képzelgés, ha azt gondolom, ők is örültek, hogy elmegyek, egy idióta, idegzsába anya nem szórakoztató. Nagyi sokkal inkább, aki körbe-körbe kinyalja a popijukat.
A gyerekek kiválóan érezték magukat ez alatt a hat nap alatt, a hazaérkezésünk is csak annyiban érdekelte őket, hogy mennyi és milyen ajándékot viszünk. Mama erre a hat napra felszívta magát, és szupernagyi volt.
Én is kiválóan éreztem magam nélkülük, és a szívem mélyére nézve állíthatom, cseppet sem hiányoztak. Naponta kétszer beszéltünk telefonon, mindig csupa vidámság volt a hangjuk. Este nem hiányzott az őrült téboly, ami otthon szokott lenni, jó volt úgy aludni, hogy nem kellett fél füllel a gyerekszobába hallgatózni, reggel magamtól ébredni, úgy enni, ahogy, amit és ahol kedvem tartotta.
Lehet, hogy ha betegek, vagy rosszkedvűek lettek volna, ha szomorúak, amikor beszélünk telefonon, akkor hiányoztak volna.
Ehelyett szabadságra mentünk egymástól hat napra, és én nem bosszantottam magam azzal, hogy emiatt őrlődjem.
A repülőn hazafelé már nagyon hiányoztak, a kocsiban pedig legszívesebben a sofőr lábára léptem volna, hogy tapossa már azt a gázt kicsit erőteljesebben.
Itthon volt nagy öröm, rengeteg ajándék (na persze, a kindercsokinak örültek a legjobban :-), nagy vihorászás, csókolózás, hancúrozás, ölelkezés.
A türelmem pedig újra a régi, a raktárak feltöltve, az idegeim kisímulva, megstoppolva, várják az újabb bevetést.
Nyilván vannak olyan anyák, akiknek erre nincs szükségük, lényükből fakad a jóság, a türelem. Én nem ilyen vagyok, nekem muszáj legalább félévente (ha nem gyakrabban) kicsit elmennem regenerálódni.
Úgy látom a gyerekek nem lettek lelkisérültek ettől a pár naptól, viszont élvezik, hogy az anyukájuk végre újra jól érzi magát a bőrében.
2008/01/21
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
10 megjegyzés:
iricc, én maximálisan megértelek és abszolút egyet is értek veled. és irigyellek és ha megtehetném (meg majd meg is tehetem és akkor azonnal) én is így fogok tenni és el fogok menni és egy percig nem fogok azon lelkifurdalni, hogy őket itthon hagytam. :)
egyelőre még csak kávézni van lehetőségem lelépni heti egyszer max, de hogy én mennyire nem vágyom olyankor haza és mennyire nem érzem úgy, hogy nélkülem nekik nem jó, arra nincs is szó. :)
pedig a kicsi még nagyon kicsi, kis matricabébi. :)
Iricc, szerintem nincs ezzel semmi baj. A magam részéről EZT érzem normálisnak... attól, hogy gyerekeim lettek, még nem szűntek meg a saját igényeim, csak háttérbe szorultak. De majd egyszer...!:)
Viszont amennyire én látom, Odi sem elmarasztalóan írta, amit írt. Te máshogy érezted?
kbee
iricc,
hát hiszen én is éppen ezt írtam! Szóval részemről ez dícséret volt, na! :-) Hogy én barom bizonytalankodom, és folyton csak örlődöm, a saját pihenésemet is tönkre téve (amivel végül nekik is rosszat teszek), mikor holtbiztosan éreznem kéne, hogy ez NEM ROSSZ A GYEREKEKNEK. Hát ez van. Szerintem nem az a jó anya, aki mint egy nagy szent tyúkanyó üldögél a gyerekei mellett - illetve az sem rossz, ha szívből csinálja, s nem muszájból-kínlódva. Szerintem az a jó anya, aki érzi-tudja, hogy mivel tesz jót a gyerekeinek, s ha ez a jó éppen az, hogy mentesíti őket egy időre önnönmagától, az sem baj.
Azt hiszem, államvizsga után én is ráveszem a párom egy kis magánzásra - ha nem is London, de talán egy kis különvonulás jót tesz majd mindannyiunknak. :-)
Szerintem ezek teljesen normális érzések. Ultranormálisak! Eddig akárhányszor elmentünk este barátkozni/bulizni, és a nagymamára hagytuk a gyerekeket, nekem nem hiányoztak, a legkevésbé sem. Kinek hiányzik a buliból két csecsemő? Főképp két ordító? :)És már napok óta azon gondolkodom, hogyan tudnék kikapcsolni belőlük. Legalább hetente egy fél délutánra. Mert néha mélységesen bele tudunk süllyedni a rossz periódusokba. Ezeket át kellene gondolnom, de nincs lehetőségem távolságot teremteni.
Azt gondoltad, kövek fognak hullani, hihihi?:)))
Ez így teljesen OK.
Meg az is, ha valaki máshogy csinálja.
Ó odi, értem én, hogy hogyan írtad! Inkább csak bátorításként, hogy le tudd győzni a lelkifurkádat, azért írtam.
Mert ez szertintem minden normális anyában benne van, az érzés, hogy néha messzire elfusson a gyerekeitől.
Csak erről talán nem szokás írni :-) vagy csak ritkán, nem tudom.
De hogy tudd (és látod tényleg) sokan vagyunk így, és ez tök normális... :-))
úgyhogy államvizsga után hajrá, nyomás el a zemberrel kettesben :-)))
méghogy messzire elfussak. hogy messzire elhajítsam őket, az! :)
őhhh, Kedvesem, én is ezen az oldalon állok:). Évente legalább egyszer elmegyünk pár napra kettesben, plussz az utóbbi időben bevezettem a heti egyszeri (péntek vagy szombat) mamánál alvást és akkor mozi, vacsi, de volt, hogy csak kettesben itthon voltunk (ez is nagy élmény):):).
Szilvi/szlivka
na, csakhogy kicsit más is legyen, bár ugye nekem a válás miatt aránylag sokat voltak tőlem távol, de talán pont ezért kb. 8 évig kétszer voltam nélkülük komolyabb elutazásban és nem is hiányzott az elmenés. egyszerűen szórakoztatónak találom a gyerekeimet, legalábbis egy bizonyos kor után (és kamaszkor előtt). és nekem bizony nagyon hiányoznak, mindkét hosszabb külföldi utamon már a harmadik nap után képes voltam sírvafakadni egy játszótér láttán, hogy mennyire tetszene nekik és most nyáron párizsban is a fene evett pár nap múltán a legkisebbért. viszont én sose voltam valahol vidéken bezárva velük egyedül este nyolcig, mert attól tuti megkattantam volna. nálunk mindig volt aktív nagymama vagy szitter hetente 2-3x, szóval átlagban valahol ugyanott lehetünk asszem.
Valószínűleg az én gyerekeim nem érték még el a megfelelően szórakoztató kort számomra :-)))
vagyishát dehogyisnem, csak nem hossztávra :-)))
látod pont ez a jó az egészben, hogy az ember felméri, milyen keretek között tud jó anya lenni, és ez persze mindenkinek más.
Az a lényeg, hogy felmérjük, nekünk mi, hol fér bele, és mi az, ami már nem.
Én simán bevállalom az este nyolcig bezértságot (nohdacu most már ugye királyság az ovibölcsi), ha cserében 1-2 hetente kiszabadulhatok egy estére, és úgy 4-5 havonta elmehetek a zemberrel pár napra.
Megjegyzés küldése