Amikor egy picit meginognék, hogy milyen klassz dolog is egy puha, jó illatú kis csecsemő, aki az enyém, aki növekszik bennem, és világra jön, mikor úgy istenigazából megvágynék egy harmadikat, akkor nagy szerencsére a gyerekeim ráébresztenek, hogy dehogy kell ez nekem!
Akkor csokiszószt csöpögtetnek a kutya fejére, akkor fel-le rohangálnak a lépcsőn, akkor tönkreteszik (megszerelik) a porszívót, a fúrót, a növényspriccelőt, és ha ez még mind nem lenne elég (márpedig ez még nálam belefér), akkor olyan elviselhetetlenül pimaszak, kötekedők, verekedősek, hisztizősek, szófogadatlanok, hogy csomókban hullik és őszül a hajam egyszerre.
És akkor mondjuk még mindig csak délelőtt tíz van.
Szóval ilyenkor arra gondolok, hogy jó ez így nekem, elég a két gyerek, szépek, okosak, nagyszerűek, és néha tényleg egészen elbűvölőek tudnak lenni.