Ez szösszenetnek indult, de aztán egy önálló poszt lett belőle.

Iván három éves koráig úgy aludt el, hogy lefektettük, kapott egy puszit, majd otthagytuk a szobájában. Tíz perc múlva vígan durmolt.
Most minimum fél órás vihogva rohangálós sóműsort ad le, a kétségbeesés és szájhabzós őrjöngés végső pontjára taszítva ezzel engem.
Hacsak nem fekszik be mellé az apja, aki persze akár netezhet is a notebookon, Iván vidáman elszunnyad. Na persze ez velem nem működik.
Mivel Emmát így is altatni kell esténként, és persze egy helységben nem alszanak el (kukiii!, pukiii!, neeem, te vagy a kuki!, te meg a pukiiii! - vihogás -anyaaa, az öcsi nem hagy aludni! Anya, kukiiii!, Pukiiiii! - vihogás, stb), két ember szükséges az altatásukhoz. Legalábbis az ünnepek alatt szépen meg is szokták ezt.

Mondtam Jurának, hogy ha már mindenáron szopatni akar, akkor ezt tegye úgy, hogy én is élvezzem, tehát a gyerekeket hagyjuk ki ebből a körből. Így nem tudom őket egyedül elaltani.
Márpedig ő minden nap segíteni fog, hazaér fektetésre - hangzott a szép válasz egyből. Zilált sikoly szerű kacagás hagyta el ajakim, majd a szemébe mondtam a nyilvánvaló tényt: hazudik.
De nem, de igen, de nem, de igen, de nem... Jjjjjjó, akkor beszéljenek a tettek.
Tegnap f11-re ért haza és ma sem várható 9 előtt.

Így megkezdtem a két gyerek egyedül elalvására való trenírozást (nemán az én hímtagommal verdessék mások a csalánt, még akkor se, ha az a "más" a tulajdon férjem).
Tegnap este előszedtem a sufniból a kötélidegeket, a legszebb türelmemet és a tartalék angyali anyaságomat, majd nekiláttam a cselendzsnek.
Mintegy háromnegyed óra tömény pokol után el is aludtak mindketten édesen szuszogva. Nekem csendben megőszült még két tucat hajszálam a festék alatt.

Jura hazafelé felhívott a kocsiból, és kifejtette, hogy jót tenne nekem egy főiskola, hogy a vizsgázásokkal rutint szerezzek az életben rám váró éles helyzetekben való megfelelésben.
Igazán nem akartam veszekedni vele, ezért csendesen arra kértem, hogy tegyük le a telefont, mert olvasni szeretnék.