London - a világ köldöke

Reggel minden simán ment, szépen kiértünk a repülőtérre, hipphopp becsekkoltunk, simán felszálltunk. Aztán az én órám pontosan két és fél óra múlva jelzett, hogy akkor most kell Londonba érnünk. De nem értünk, azt hittem csak tévedek, mert nem volt nálunk óra. Egyre kényelmetlenebb lett már az ülés, untam magam nagyon, még Jurát bosszantani is untam, pedig az máskülönben kedves elfoglaltságom nekem.

Aztán végre elhangzott a "cabin crew ten minutes for landing" ereszkedés, fékszárnyak ki, döcögés, rázkódás. Akárcsak a mi utcánk - néztünk össze Jurával.
Aztán fékszárnyak be, pilóta gázra lép. Ahhhh bakker Heathrow, itt mindig a magyar gép az utolsó.
Sokára megint fékszárnyak ki, zötyögés, rázkódás himbálódzás. Meredek ereszkedés, gyorsan megyünk még mindig, szinte stuccoljuk a házak tetejét, a gép billeg, rázkódik, a szárnya egyre jobban kileng.
Aztán tuchdown, pattogunk a leszállópályán, mint valami idétlen pingponglabda.
Hát home sweet home, az eső zuhog, a szél inkább orkán, a pilóta leizzadhatott.

Még gurulunk, mikor egy csomó utas felpattan, és kezd öltözködni. Rájuk szólnak, de persze semmi. Harsog a hangszóróból a "sit down please", de persze ezek magyarok, még ennyire sem beszélnek angolul, vagy csak nem érdekli őket, ők rohanni akarnak a kijárathoz, mintha ezzel előbb érkeznének meg. Végül kicsattog a sztyuárd, és leülteti őket. Én szégyellem magam helyettük.
Persze kiderül, hogy jól jelzett a kis órám, fél órával többet voltunk fent, mint a menetidő.
Jura elkésik, jajaj siessünk, még szerencse, hogy ismerjük a járást, nem kell keresgélni, futás a Heathrow Express, Paddington, taxi, dugó, hotel.

Felpattintjuk a cuccot, és már megyünk is le.
Jura jobbra, én balra.
Sok sok bolt, az árleszállításoknak lassan vége, a gyerekruhák már mind elkeltek.
Vannak viszont felnőtt cuccok. Így aztán hogy, hogy nem, magamnak vásárolok be.
A szokásos útvonalon megyek, elámulok, hogy fél év alatt is mennyi minden változott.

Szóval lett sok szép új ruhám, a pénztárcám meg vékonyabb valamivel. Az angolom egyre magabiztosabb, sokkal több mindent megértek, sokkal jobban meg tudom értetni magam.
A legbonyolultabb mondat azért mégiscsak az, hogy "elnézést, van ebből a nadrágból nyolcas méret?" Azért ezért még nem adnak nyelvvizsga papirt :-)))

Az Oxford leges-legtávolabbi pontján hív Jura, hogy végeztek.
Az eső szakad. Hát jó, induljuk el egymás felé (addigra legaloppoztam az Oxford Circus-re).
Na persze bőrig áztam.
Felpattintjuk a cuccot a szobába, Jura csak ámul-bámul, milyen szépeket vettem, és ó de jól áll, és az is mennyire klassz, és hű és há, milyen szuper, hogy végre magamnak is vásároltam.

Kiugrunk egy kávéra, meg a Boots-ba, és tök jó, hogy a kontaktlencse folyadék és a fogkrém pontosan ugyanazon a polcon található, mint tavaly és tavalyelőtt is, így nem kell keresgélni.
A szálloda melletti kávézóban az eladólány magyarul szól hozzánk, na persze, kicsi a világ és magyarok mindenhol vannak.

Most Jura üzleti vacsorázik, én meg csak molyolok itt a gép előtt.
Holnap még egy egész napom van egyedül, de vásárolni már nincs kedvem (te jó ég, hívjátok a mentőket!). Azt hiszem felülök egy hopp on hopp of-ra, és csak megyek körbe-körbe, és nézem a várost.
Este Jura már szabad lesz, soha jobb alkalmat egy csavargásra a Soho-ban.