Mea culpa, mea maxima culpa, nincs mentségem arra, hogy mostanában nem írok. Itt a gyermek, aki most már jóformán egész nap ébren van, és vadul követeli a vele való foglalkozást. Ráadásul szegénykém ma reggelre virradóra be is taknyosodott. Egész nap hurcibáltam, ha éppen nem aludt, mert hason egy idő után elfárad, háton meg a torkára folyik a cucc, és elkezd fuldokolni. Voltunk védő néninél is, a havonként esedékes méredzkedésen, 6190 gramm a lelkem. Nem csoda, hogy szakad le ezerrel a derekam ha cipelem.
Mostanában sokat foglalkoztat a kérdés, hogy hogy lehet a második (harmadik, sokadik) gyereket is úgy szeretni, mint az elsőt. El sem tudom képzelni, hogy lehetne egy másik kicsi lény, akit ennyire imádnék. Mostanában már annyira kommunikatív és együttműködő, isteni humora van ahhoz képes, hogy 4 hónapos. Igencsak huncut is, meg kell hagyni. Amivel meg végképp megfőzött az az, hogy mosolyog ha puszilgatom, élvezi a testi kontaktusunkat. Régen ez nem volt ám így. Elhúzódott, fintorgott. Ma meg behajoltam az ágyába napközben elalvás előtt, ésmindenféle dolgokat sutyorogtam a fülébe. Ő meg hallgatta, és mint aki érti, sokat sejtetően vigyorgott. Azt hittem megzabálom.
Este amikor elalszik szopi közben, próbálom kitalálni a vonásaiból, milyen lesz felnőttnek. Milyen lesz szeme, szája, orra, az egész összességében. De mindig csak azt látom, hogy gyönyörű lesz, és ahogy egyre lazul el, ernyednek el a tagjai, úgy önti el a szívemet a szeretet.

Viszont ezzel a szeretettel együtt növekszik az aggódás is. Noha nem vagyok egy aggodalmaskodó típus, azért sokat gondolkodom ilyesmiken. Minap rettenetes rémálmom volt, Emmával történt benne egy csomó rossz dolog. Kapott valami himlőt, aztán egy oszlop nőtt az ágya mellé, ami repedezett, rá akart szakadni, én meg mozdulni sem tudtam, kiáltani akartam Jurának, de egy hang sem jött ki a torkomon. Szegény Jura rázott fel, mert ő meg arra ébredt, hogy rángatózom és vinnyogok. Napokig rányomta a bélyegét a hangulatomra ez az álom.