Az ember azt hinné, hogy idestova hat év után az ember megkönnyebbül, ha másfél hétre elhúz a pasija.
Én meg, mint egy friss szerelmes, szorít a gyomrom, a gondolataim csak azon járnak, hol van most, mit csinál.
Gondolhatnám azt is, hogy hát milyen nehéz a két gyerekekkel egyedül, de ez egyáltalán nem igaz, teljesen jól megvagyunk. Csendeskén telik a nap, élvezik ők is, hogy nincs rohanás (mostanában még hétvégén is mindig mentünk valahova), csak punnyadás, kis kerti szöttyögés, homokvár építés, hintázás, labdázás.
Igaza van Orsinak nagyon, amikor azt mondja, egy ilyen kicsi gyereknek szüksége van arra, hogy heti egy napot háborítatlan békében, otthon tudjon tölteni, feltöltődni a következő hétre. Lefáraszatja őket az ovibölcsi, és ha hétvégén is csak a pörgés van, az nem tesz jót nekik.
Mindenesetre a punnyadást is szokni kell, ma már sokkal jobban elvannak, mint tegnap (pedig Iván nem is aludt délben, Emma is alig fél órát).

De hogy visszatérjek a főmondanivalóhoz, azért ennek a jó kis napnak mégis egy sajgó pontja, hogy Jura mennyire hiányzik. Jó lenne, ha itt lenne velünk, és ő is bele tudna bújni ebbe a jó kis fészekmelegbe.
A gyerekek is hiányolják, Emma néha felsóhajt: úgy hiányzik apa!
Hát igen, nekem is...