Anyám kineszelte, hogy mostanában kicsit jobban betalálnak a tüskéi, amiket igyekszik a körmöm alá nyomni.
Büszke voltam magamra, hogy már legalább egy éve fel sem veszem a megjegyzéseit, próbálkozásait. De talán ezzel a harmadik gyerek dologgal, ezzel az újra-anyává válással most megint érzékenyebbé váltam, és egy ilyen gyakorlott energiavámpír azonnal megérzi a védelem gyengülését, és fokozott támadásba lendül. (Mielőtt többen felkapnák a fejüket, nem, nem várok még babát.)
Hétvégére eljutottam arra a szintre, hogy már a látványától is rosszul voltam, legszívesebben elkerültem volna. De nem lehetett, meg volt már beszélve a látogatás dédikénél, ez pedig kétszer három órás autóúttal járt. Az ott töltött időről nem is beszélve.
Immáron teljesen megerősödött az elhatározás, hogy anyuval soha többet sehova, semilyen útra nem megyünk. Elviselhetetlen.

Szeretni régen nem szeretem, elviselni elviselem, mert a gyerekeim miatt muszáj, de most kifejezetten úgy érzem, mintha valami nyálkás gusztustalanság tapadna rám, szabályosan irtózom tőle.
Sajnálom hogy ilyen hülyén maradtam árván, hogy idáig lehet eljutni egy anyával kapcsolatban. Becsületére legyen mondva, megdolgozott érte.
Most, hogy Jura elutazik, minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam, hogy jöjjön nekem "segíteni".
Szinte megkönnyebültem, mikor kedden azzal hívott fel, elnézte az időt, és lekéste a vonatot, amivel jött volna Emma anyák napi ünnepségére. Szerencsére Emma fel sem vette, egy ideje megtanulták már, hogy nem érdemes elhinni, hogy jön a mama, csak amikor már tényleg itt van...