Kaptam Valentin napra egy képeslapot.
A képeslapra eredetileg ezt írták:
Kívül: "Minden pillanatban újjászülethetünk."
Belül: "Minden pillanat lehet egy új kezdet. Csak döntés kérdése. A mi döntésünké."

Jura pedig ezt írta bele:
"Édes Egyetlenem!
Olyan nagyon szeretlek Téged, hogy azt szeretném...
...
SZÜLJ NEKÜNK MÉG EGY GYÖNYÖRŰ GYERMEKET!"

Hát ezen csak sírni lehet, pedig még nem is vagyok terhes.
Ez a nap azért mégiscsak jó, ha lehántjuk róla a nyilvánvaló üzleti megfontolást, a piros szivecskéket, meg a rózsaszín maszlagot és kiderül, hogy van neki jó oldala is.
Az embereket azért talán mégiscsak arra készteti, hogy valamiféle állapotfelmérést végezzenek a kapcsolatukon.
Szeretem ezt a napot, mert végig azon morfondírozom, hogy hol is tart a mi kapcsolatunk, és ez jó, mert azt gondolom, hogy nagyon jól áll a szénánk...
Nem tudom ezt a posztot most jól megírni, mert amit írni akarok az itt van bennem, de csak kinlódom, mert nem jönnek elő a megfelelő szavak.
Hogy olyan mélyen vagyunk egymás lelkébe ágyazódva, hogy néha nincs is én és ő (és ebben a kontextusban persze Nagy Ő), de mégis soha ennyire szabadnak nem éreztem még magam az életemben. Ez elsőre ellentmondásnak tűnik, de valahogy mégsem az.
És átküzdött öt év után még mindig fellobban néha a szerelem, de ha éppen nem szerelem, akkor is egész egyszerűen csak nagyon nagyon jó, és átszexelt 9 év után is tud egyre jobb és jobb lenni...

Vagy egyszerűen csak az, amit nemrég mondtam hirtelenjében nővérem barátnőjének, aki egy családi banzájon félrevont a konyhában, és cinkosul lehalkított hangon azt kérdezte tőlem:
- Na és a férjeddel hogy vagytok?
- Hát tudod... Életem három legjobb döntése ott ül bent a szobában - válaszoltam neki és rávigyorogtam.
Ilyen egyszerű ez, és annyit gondolkodtam ezen utóbb, és rájötttem, hogy hát semmi sallang, csak ennyi, és ez minden.
Három jó döntés, és most itt a negyedik jónak tűnő döntés. Négy igazán jó döntés egy ember életében azt gondolom, az már valami, az úgy nagyon rendben van...