És ha már a múltat idézzük...

A képen láthatók a nagyszüleim, és a dédszüleim. Ez egy olyan nyári nap, amilyen nyári napok sokasága él bennem a gyerekkoromból (a kép készítése idején 1 éves lehettem). Ülünk a nagy diófa alatt, és beszélgetünk. Vagy talán mi gyerekek elmélyülten homokozunk a közelben. A nap szinte perzsel (ez látszik a kép felső részén, ahogy beégett a kép), de a diófa alatt kellemesen hűs van. A kutya lihegve fekszik a maga kaparta lyukban, néha odaszédeleg a vizestálkájához, ami egyébként egy csorba kislábos, és a kerti csap alatt van, hogy mindig lehessen friss vizet engedni neki. Ahogy lefetyel, mind odébblökdösi a betonon, ezért egészen kopott már a láboska alja.

Senki sem rohan, úgy tűnik megáll az idő.

Az az idő, ami azóta harminc évet rohant tova. A háttérben lévő két "kis" diófa közül a kisebbik már gyerekkoromban ki lett vágva, a nagyobbik pedig éppen tavaly. Életveszélyessé vált.

A kút nem működik már, a kert pedig csak haldoklik, elmúlt már az a buja növénytenger, ami gyerekkoromban elborította.

A képen lévő négy ember közül három halott, és a "nagy túlélő" mama is inkább csak vegetál, sem mint él.

Így leszünk igazán felnőtté, szép lassan meghalnak azok, akiknek mi voltunk "a gyerek", a mi kezünkben van a stafétabot, nekünk kell újabb buja szilvágyi kerteket varázsolni, mi beszélgetünk csendesen a fiatal diófa alatt, miközben a mi gyerekink játszanak a közeli homokozó hűsében.

Miénk az elkövetkező harminc év nyara!