Tegnap napközben aludt egy órát délelőtt, szunyókált egy felet a kocsiban oviba menet, és nyolckor úgy kellett lenyomni.
Ma kilenckor majd felborult, bealudt cicin, tátott szájjal aludt vagy három percet, de amikor megközelítettem vele a kiságyat, felvisított. Azóta is itt molyol a nappaliban halál békésen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy nyolc hónaposan pontosan elég három perc alvás délelőtt.

Babakarám

Többen kérdeztétek, mindenféle formában, hogy mi is ez, és honnan lehet beszerezni. Úgy tudom, ez régen a KIKÁ-ban volt kapható, műanyag járóka néven futott. Mostanában szinte lehetetlen beszerezni, én a neten vadásztam le.

Ami nekünk van, az valójában két szett (a sárga a sarokelem, a kék az oldalelem, a piros egy ajtós oldalelem).

Újonan itthon biztosan nem kapható, használtan is nagyon ritkán, de állítólag az e-bay-en le lehet vadászni. Mi nagyon szeretjük, mert jól elkeríti Milos territóriumát a nappaliban. A játékos panelen is szokott babrálni.

P.S.: a vigyorgó kisded nem szériatartozék, azt önerőből kell előállítani.

Jura tegnap úgy szervezte, hogy a 7 órás call itthon érje. Na késett egy negyed órácskát, ás úgy sietett, hogy egy kicsit a kocsit is megzúzta benne a kerítésben. Az igaz, hogy fél kilencig a telefonon lógott, és ugyanúgy én csináltam mindent, és még a nagyokat is csitítottam közben, de itthon volt, jelen volt, és ez nagyon szuper. És persze utána altatott.
Ma is így tervezi, mi pedig bolgogan állunk elébe...

Suliügyek

Tegnap összefutottam az utcában lakó régiovistárs anyukával, még az itteni oviból.
Mesélte, hogy végül ő ide íratta a lányát be, de azt cáfolta, hogy (ahogy Zso-nál olvastam) az A lenne a "csókos osztály". Ők C-sek, és a legtöbb szerinte-csókos oda jár, mert a C-s tanítónéni a legkalsszabb az évfolyamban. Igaza lehet, mert az eddig csendesnek, szorongónak tűnő kislánya sokkal felszabadultabbnak tűnt, mosolygott, beszélgetett velem, és az anyukája szerint is szereti a sulit.
De azért szerinte oda elég nehéz bekerülni. Még szerencse, hogy azért nekem is akad támogatóm, ha arról van szó, nincs mese, véletlenül találkoznom kell az igazgatónővel, vagy a titkárral minimum a közértben. Azért az lenne a legjobb, ha mégis ide tudnának járni alsóba, itt találnánk egy kedves, nagyszerű tanítónénit, és nem mellesleg az itteni osztálylétszám 20 fő.

Említette még ő is Csomádot, és Kisnémedit, amit oktatásügyileg amúgy is Botyihoz csatoltak, mert olyan pici helység, pici iskolával, ovival.
Végülis amit én várok egy sulitól az egyrészről nem sok, hiszen nem kell kacsalábon forgó palota, projetoros tábla, meg mittoménmi. Kicsi suli, családias hangulat, egy kedves, szeretetreméltó, igazán hozzáértő tanító néni, alacsony osztálylétszám. És persze mindez maximum 20 percen belül, mert a legjobb suli sem éri meg hosszasan utaztatni a gyereket minden nap.

Most nézem, Kisnémedinek honlapja is van. Olyan, amilyen, de van! Ez tetszik!

Ivánduma

-Anya! Nézd, ide teszem az uzsonnás dobozomat, hogy ha majd együtt megyünk világgá, akkor teszel bele hamikát, és együtt megesszük ha fáj a pocikánk az éhségtől...

Tavaly olvastam egy cikket a neten, miszerint több japán vállalat a karosi (túlzásba vitt munkából fakadó halál) elkerülése miatt bevezette, hogy éjfélig engedi csak az embereit dolgozni.
Akkor nagyon viccesnek találtam ezt (éjfél, haha, igazán jófejek, haha), mostanra azonban mindinkább az arcomra fagy a mosoly, és azon gondolkodom, hogy ezt igazán bevezethetné A Cég Juráéknál is.
Hogy ott rohadna meg az SAP ahol van, hogy jöjjön rá a csuklással vegyes lábrázás úgy a kitalálójára, mind arra, aki ezt üdvösnek tartotta bevezetni A Cégnél... És most írnék sokkal, de sokkal csúnyábbat is, de ez a blog nem az a blog (egyelőre)...

Nyolc hónapos

A cukisági faktor kissé alábbhagyott, de tudjuk be ezt az ebben a hónapban lezajló tüdőgyulába fajult betegségnek és fogzásnak.

A kajálással harcolunk, szopni uncsi dolog, épp csak elveri az éhét, a kanalas kaja meg úgy vacak, ahogy van (pedig már rég nem szutyok bébikaját kap, hanem Chef Anya által kreált kompozíciókat). Egy-egy tiszavirág életű fellángolástól eltekintve nagyjából hangyabokányi mennyiségeket eszik meg.

Ráadásul a hosszú, köhögésekkel teli éjszakákból kiderült számára, hogy az éjszaka bizony nem csak alvásra való. Az éjszaka kifejezetten evésre való, akkor kell bepótolni a nappal kihagyott kalóriabevitelt.

Így most ott tartunk, mint újszülött korában, hogy éjjel-nappal három óránként szopik.

Legújabb találmánya a folyamatos, megrovó hangszínű nyígás. Amit fűt a kezdődő szeparációs szorongás is (tolvajnyelven szepiszori).

Mozgásfejlődése: nem annyira robbanásszerű, mint az elmúlt hónapban, de ez csak azért van, mert már konkrétan nem nagyon van hova fejlődnie, így is toronymagasan az elvárható fölött teljesít. Kapaszkodva feláll bárhol, és bármeddig ácsorog is, valamint nagyon ügyesen leguggot, és leül. Úgy mászik, mintha kis rakéták lennének a pelusában (és hát néha olyan hangok is jönnek ki onnan). Megtanult szökni, lopni, veszekedni, köpködni, csókot adni (nagyranyitott nyálas szájjal az arcomon cuppog), csatalkiáltást hallatva karmolni csak azért nem, mert azt már tudta eddig is. Tisztán látszik, hogy pontosan ugyanolyan elbűvölő égetnivaló zsivány lesz, mint Iván. A hajam tincsekben őszül már így is...

Négy fog büszke tulajdonosa, és a lovagiasság maximuma a részéről, hogy azóta nem harap, hogy felül is megfogasodott. Kedvenc játéka, ha felváltva hörgünk és vinnyogunk egymásra, mint két C kategóriás horrorfilm-szökevény.

Kezdi belátni, hogy a pelenkázás és az öltözés egy amolyan muszáj-dolog, így néha akár hosszú másodpercekre is nyugton marad közben.

A nagykádban fürdik, néha egyedül, de legtöbbször a nagyokkal.

Súlya szinte nem nőtt, amit nem is csodálok, hiszen alig eszik, beteg volt és állandóan pörög. 8880 gramm. A magasságát már istenuccse lemérem egyszer tényleg.

Tegnap nagy nap volt, Emmát először vittük moziba.
Mivel láttuk az előzetesét, és az neki is tetszett, így esett a választás a FEL című filmre. Nem bántuk meg. Szívszorítóan kedves film.
A dolog nem indult zökkenőmentesen, már sötét volt a teremben, mikor bevonultunk, Zsófi, Dani, Jura már leült, és segítettem Emmának, a fülemen is popcorn, üdítős pohár, 3D szemüveg, száz kicsi izé lógott (feltétlenül vinni kell moziba kistárcát, ceruzát, jegyzetfüzetet, mondta Emma, hogy rajzolgathasson ha unatkozna).
Mire leültünk, a szalsza szósz nagy lendülettel az ölembe borult, végigfolyt a nadrágomon, le a cipőmre, a padlóra.
Eközben valami idióta szellemes előzetest kezdtek adni, mire Emma visítani kezdett. Jura meg veszekedni velem, hogy ne a gatyámmal foglalkozzam, vigyem ki a gyereket. (Mintha ő nem tudta volna kézenfogni, és kivinni.)
Kibotorkáltunk a sötétben, Emma visított, én szalszanyomokat húztam magam után. Végül elmentünk a mosdóba, megbeszéltük, hogy ez egy nagy butaság volt, de szerencsére ez még csak az előzetes volt, a film nem ijesztő.
Közben elhagytuk a tárcáját (amiben persze nem volt semmi).
Mire visszamentünk, már ment a film, én tokától bokáig nem csak szószos, de már vizes is voltam.
Emma nagyon édes volt a hatalmas 3D-s szemüvegében, tetszett neki a film, az izgulósabb részeknél azért ölbe kérte magát.
Ez a mese tényleg varázslatosan kedves, bár én valaminő szembaj miatt nem látok térben, és ezen a 3D-s szemüveg sem segít, nekem tök lapos volt azzal együtt is, kár belém a drága imax jegy.
Slusszpoén, hogy végül megkerült a tárca is, a mozi személyzete hiperszuper kedves volt, pedig olyan disznóólat hagytunk ott, hogy én a helyükben sírva fakadtam volna a puszta látványtól is. Örültem is, hogy nem nekem kell majd kivakarni a piros szutyvadékba taposott popcorn-t a szőnyegből.

Kinőtt a negyedik fog is, két nappal a harmadik után. Remélem most lesz egy kis pihi...

Hittan - már megint


Tegnap a vacsi utáni motoszkálás közben Emma egyszercsak elkezdett zokogni, csak úgy ömlött a könny a szeméből.
Nagy nehezen kiszedtem belőle, mi a baja.
Hittanon azt mondta a néni, hogy imádni csak Istent lehet.
Azt hiszem itt az ideje, hogy kiírassam hittanról...

Megfogadtam, hogy többet nem nyavajgok itt az éjszakáimról, hisz olvasni is tereh. Akkor írok majd, ha azt írhatom, végre visszaállt a régi rend, átalvás van.
Mivel ez nem jött el (még), álljon itt mementóul egy másik poszt.

Eljön az a pillanat is, amikor az agyrohasztó éjszakai nemalvás, gyakori ébredés (ébresztés) kínkeservből életformává lép elő.
Már nem morgok, szűrök szitkokat a fogam között, ha 2-3 óránként hallom a nyüszítést, nyafogást. Viszont már az sem bosszant, hogy mondat közepén elfelejtem, hogy miről is beszélek, a legkésőbb délután menetrendszerint megérkező sajgó fejfájást is már csak vállvonva veszem tudomásul, és a koffeines kávé dobozát is viszonylag ritkán símogatom vágyakozva.
Az ovitól lámpaoltásig terjedő három órát viszont szigorú menetrendben nyomom (és nyomatom) végig, nem hagyok csúszást, kilengést, és már régen nem hiszem el Jurának nyolckor, hogy istenbizonydemostmártényleg indul haza, mert akkor még tízkor is a fejemen ugrál a banda, hogy megvárjuk apát. Lófaszt. Túrót. Apát meg lehet tekinteni reggel oviba menet és hétvégén.
Egyet biztosan tudok, a legnagyobb tanulsága az anyaságnak, hogy bármilyen helyzetben is van az ember (és ez sajnos a jóra is vonatkozik), az biztosan nem marad úgy.
Várom a jobb szeleket...

Emmaduma

Hittan

- Anya, ma volt hittan.
- No és mit mesélt a néni?
- Azt mondta, hogy ha behúnyjuk a szemünket, és így csinálunk a kezünkkel - itt összekulcsolta a kezét -, akkor tudunk beszélni Istennel.
- Hűha!
- Kipróbálhatod!
- Te kipróbáltad már?
- Nem.
- Miért?
- Mert túl félelmetesnek találtam.
- Micsodát?
- Hogy valóra válik...

Ma újabb jelenésünk volt a dokinál Milossal. A helyzet sajnos változatlan, immáron negyedik hete. Így esett, hogy végül elküldött minket tüdőröntgenre.
Ott pedig kiderült, hogy van egy kis tüdőgyula is.
Nyergeltem, fordultam, még rendelési időben vissza is értem. Kaptunk antibigyót is.
Remélem most már rövidre zárhatjuk ezt a kis köhögős-hörgős-fuldoklós-hányós időszakot.

Egyébiránt Emma megint köhög.

És Milos kinövesztette a harmadik fogát is, a jobb felső egyest. Onnan vettem észre, hogy hajnalban bőszen csikorgatta...

Zso-nál olvastam a retkes kocsi kérdéskört, és el is kezdtem írni egy kommentet, de végül úgy gondoltam, hogy inkább írok belőle egy posztot.
Az alapfelvetés az volt, hogy létezik-e annyira koszos kocsibelső, hogy azt már szégyen mosóba vinni.
Létezik, és nem is túl ritka.

Megboldogult lánykoromban még az előző pasimmal való összezördüléskor hetekig a kocsiban laktam (egy A6-os volt, elfértem kényelmesen), a csomagtartó tulajdonképpen a gardróbom volt, a lovaglócsizmám mellett ott volt a nagyestélyi is, bárhova fújt a szél, nem jöttem zavarba...

Számomra, és még nagyon sok nő számára a kocsi egy teljesen sima, használati tárgy. Olyan, mint a fogkefénk, a felmosóvödrünk, a vasalónk. Csak kicsit drágább. Sebaj.
Arra szolgál, hogy elvigyen minket gyerekestül A-ból B-be.
Akinek akárcsak egy, totyogósnál nagyobb gyereke van, az tudja, mit tud egy kiskorú a kocsiban rombolni. Morzsa, sár, kiflivégek, keksz- és kölesgolyó darabok, matricák (ablakra ragasztva), szétguruló gesztenyék, ovis rajzok és egyéb alkotások, biológiai fegyverhez közelítő egyéb szemét, ami akár hasadó anyag is lehet, "macskaszartól zongoralábig minden" (ahogy az én családomban mondják), máig harcoló német alakulat, stb...

Szegény puntókám a nálam szolgált három éve alatt egyszer volt csak mosóban, akkor, amikor meghírdettem eladásra. A szélvédő alatt a műszerfal tetején szétolvadt kék zsírkrétát nem tudták teljesen kivakarni....

A renault már volt egyszer mosóban, pedig még csak 2-3 hónapja van meg. A tartalma a fenti lomon kívül:
Három gyerekülés, egy babakocsi, pelekázótáska, takarók, egy fél gardrób a három gyerek és az én cuccaimmal (szennyesválogatásnál a kocsiban is kell razziáznom), zeneovis cucc, lovaglócucc (épp csak ló nem), nekem tornacucc (1 nm habszivacs lapokból), CD-k, könyvek, egy kosár játék, zacskók, rengeteg újság, napi posta, stb...
Persze kirámolhatnám én ezeket napi szinten, de végülis mi a fenének? Mindenhová kocsival megyünk, a legegyszerűbb onnan előtúrni, ha szükséges. Így aztán nem felejtődik otthon semmi.
Hát így vagyunk mi, én és a kocsim. Nagyon szeretem, bármennyire is retkes szegénykém.

Akunyin

Hát most komolyan, ez az ember egy zseni. Azt hiszem most már végleg előlépett a kedvenc írómmá.

Vasárnap a Füsti Parkban jártunk...

Nyilvánvalóan az sem segít a dolgon, hogy tegnap Jura rábukkant még egy éjszakai rosszalvást előidéző tényre, miszerint a felső két foga már majdnem előbukkant.
Csak az ínyét kell áttörnie, ami szerintem napokon belül meg is történik. Remélhük ezzel egyidőben javul az éjszakai alvás is.
Úgy látszik hamarabb kellett volna itt kifakadnom, mert ma éjjel végre nem hányt! Hurrrá!!!

Köhögés

Még mindig, főleg éjjel. A doki néni szerint taknyos, a torka már jó. Ami nagyon furi, mert az orrából már régesrégen semmi sem jön (szívva sem), viszont úgy köhög, mintha hatvan éve szívná már a mezitlábas Munkást, napi két dobozzal.
Éjjel a legrosszabb. Ébred, szopizik, lerakom, és abban a pillanatban rátör a köhögés. Harákol, öklendezik, és aztán összehány mindent, ahol éppen van. Az ágyat, a mi ágyunkat, a hátamat.
Hajnalban van mindig egy pont, mikor azt érzem, hogy nem tudom tovább csinálni. Aztán persze kihányja a tejet, még sokat köhög, újra szopik, és köhög (esetleg újra hány), aztán egyszercsak megnyugszik.
Nagyon legyen már ennek vége!

Hajzuhatag

Féltékenyek

Rettenetesen. Most már nem csak egy kis nyifogó csomag, aki legrosszabb esetben is csak némi kellemetlenséget okoz.
Most már látszik rajta, hogy vetélytárs.
Megszerzi az elől hagyott játékokat, vannak saját játékai, jön, megy. Mindezek mellett pedig olyan, mint egy nagyon profi interaktív játékbaba.
Nem tudják felfogni, hogy baja is eshet. Cipelik, állítgatják.
A puszilgatások közé mindig vegyül egy alattomos csípés is, "véletlenül" kihúzzák a lábát alóla mászás közben, hogy hogy nem, ellökik jártukban-keltükben. Főleg Iván. Kísérletezik rajta, befogja a szemét, vagy belenyúl, nyálat berreg az arcába.
Ezek azok a dolgok, amikor nem tudok higgadtan viselkedni, száz türelmes megmagyarázás után is csinálják. Falra hányt borsó, pusztába kiáltott szó minden kérésem.
Néha úgy érzem magam, mintha csak beszélnék a nagy semminek.
Sajnos ebből a szempontból Jura sem nagyon kivétel, annyira tele van a feje a munkahelyi dolgokkal, hogy látom, semmit sem fog fel abból, amit beszélek, üveges szemekkel mered rám.
Átlálszó vagyok, és hangtalan.

És mivel Milos megint óránként kel éjjel, a türelmem is fogytán. Két hete nem aludtam egyben három órát. Úgy hallom, ezzel a módszerrel embert lehet kínozni. Ami azt illeti én is bevallanék már bármit, csak hadd pihenjem végre ki magam. Vagy legalább ihatnék egy kávét...
Egyébként is valahogy mindig egy REM-fázisban ébreszt fel, így a szokásos egy helyett hat-nyolc álmom is van egy éjjel. Nos annyit mondanék csak, hogy nem véletlenül intézi úgy a természet, hogy az álmaink kilencven százalékára ne emlékezzünk...
Hát csak jobb lesz már...