Az ember azt hinné, hogy amikor a másik hiányzik, akkor nagy sistergő érzelmek sülnek ki, a percek ólomlábakon vánszorognak.
Talán ez a hevesség elmúlik a kamaszkorral, a napok pontosan olyan hajszásan peregnek le a másik nélkül, mint vele.
De van egy pillanat, mikor megáll a világ, és belesajdul az ember szívébe a mélységes hiány.
Mikor tegnap töltöttem le a múlt heti íróakadémia előadását a diktafonról, akkor nyilallt belém. Ezt mindig Jura csinálta nekem, minden héten.
Apró csacsiság, mondhatná az ember, ezt bárki meg tudja csinálni.
Aztán mégis szerencsés aki tudja, minden kapcsolatnak kialakulnak a tradíciói. Pontosan ilyen apróságok.
Amit a másik is meg tud csinálni, hát persze hogy, de azért sosem csinálja.

Ahogy belegondolok, mindig csak arra tudok emlékezni, hogy Jurára várok.
Nyolc éve már, mindig csak várom, várom.
Nálam igaz a mondás, én bizony vágyakozom az után, amim megvan.