Hol tanulja meg az ember, hogy mikor és hogyan kell hívni mentőt és rendőrséget? Gyermekéveim messzeségéből felrémlik, hogy szépen be kell mutatkozni, lediktálni a telefonszámot, és tömören, lényegretörően elmondani a tényállást. Hogy miért is telefonálunk. Gyermeki hittel gondolom a mai napig, hogy a rendőr tényleg szolgál és véd, a mentős pedig jön, és héroszként menti meg az életünket.
De azt sosem tudtam elképzelni, hogy mikor lesz az a pillanat, mikor nekem valóban fel kell emelnem a telefont, és tárcsáznom a mindenki által ismert számok valamelyikét.
Évekkel ezelőtt hívtam először a központi ügyeletet, mikor az Egressy útra bekanyarodva rámszakadtak a trolivezetékek. Szemerkélő eső esett, és mint egy lassított felvételen láttam, ahogy leszakadnak a vezetékek, és a karvastagságú kábelek szikrázva, durrogva, hatalmas ostorokként zuhantak le a kocsi mellett. Én voltam az egyetlen, akinek a kocsija nem sérült meg.
Akkor elég egyértelmű volt, hogy telefonálni kell, de mondták, hogy már tudnak róla, mennek.

Aztán évekig semmi, majd jött az emlékezetes Karácsony tavaly, mikor Emma bekruppolt. Iszonyú sokáig kapcsolgattak össze-vissza, mire a sokadik ember azt mondta végre, jövünk, segítünk. Sokára jöttek, dé tényleg segítettek. Nem csak a gyereken, hanem rajtam is. Végtelen türelemmel, és remek pszihológiai érzékkel oldották bennem a hisztériát.
Aztán bő egy hétre rá nem hívtam őket, pedig most már tudom, kellett volna. Mikor Jura leesett a lépcsőn, és betörte a fejét. Mindegy már, hogy jutott kórházba, így utólag lényegtelen, de hát ki tanítja meg nekünk, hogy egy fejsérülés alattomos dolog, sokkal súlyosabb is lehet, mint azt elsőre a laikus szemlélő gondolná? Ezen egy élet is múlhat...

Ma pedig, ahogy kanyarodtam fel a Kacsóh Pongrác felüljáróra, a szomszédos le- vagy felhajtó sáv rézsüjén egy fekvő biciklist pillantottam meg. Először csak a bringát, még át is futott az agyamon, hogy ki az a marha, aki otthagyja a bringáját. Akkor láttam meg, hogy van ott egy ember is, egészen groteszk módon fektében is a biciklin ül.
Megállni ott képtelenség, visszakanyarodni is, így hát folytattam az utamat, de hívtam a rendőrséget. Hosszasan magyaráztam ("tudja, az az út, ami az Árpád hid felöl jön, és kanyarodik rá arra a felüljáróra, aminek most nem jut eszembe a neve, és az megy ki az M3-ra" stb...), végül már szinte nem is voltam benne biztos, hogy mit is láttam.
A diszpécser udvarias volt, és segítőkész, azt mondták megnézik, mit csinál ott az az ember...
Én meg hazajöttem, és azt hiszem sosem fogom megtudni, mit csinált ott az az ember...