Az én gyerekeim jól megjárták.
Rettenetesen irtózom mindennemű össznépi rendezvénytől, főleg az olyanoktól, amik a gyerekeket használják fel a szülők zsebének kiürítésére.
Nem hiszem el, hogy a gyerekek élvezik azt, hogy ezer fokban rángatják őket a láthatóan csodák birodalmában, amiben ugrivár és vattacukor, lufi és perec van.
De a legtöbb szülő egy idő után (ha mást nem, a pénztárcája gyors ürülését látva) megálljt parancsol az élveket habzsoló gyereknek.

El is fárad mindenki. Anyu csak azt szeretné, ha a gyerekek élveznék (és szűnne az a fránya lelkifurka), apu már leülne egy sörrel és egy sült kolbásszal, a gyerek meg hetvenhetedjére is fel akar menni az óriási csúszdára, de valójában már hulla fáradt, túlpörgött, és ötször leütötték, eltaposták a tömegben.
Akkor aztán elkezdődik az agitáció a hazamenetelre, mert ennél még a milliószor látott, karcos, élvezhetetlen Ben Hur is jobb.
Akkor aztán látjuk a visító, őrjöngő gyerekeket vonszoló, visító, örjöngő szülőket, akik szitkozódnak, átkozódnak, fogadkoznak, hogy a jövő éve esedékes gyereknapon (majálison stb..) elássák magukat (és a gyereket) egy sötét verembe.
(Majd következő évben újra érzik a lelkiismeret-furdalást a gyerek irányában, meg is magyarázzák, hogy tavaly óta sokat okosodott a csemete, és újra lenyomják ugyanezt pepitában).

Ezt elkerülendő (plussz egy kis Houdinivel a családban) úgy döntöttem, az idei gyereknapot olyan helyen tartjuk, ahol még véletlenül sincs ugrivár, perecárus, körhinta és céllövölde. Választásunk a Börzsöny legmélyére esett.
Apa reggel sütött rántott húst, csomagolunk minden földi jót, és nekivágtunk.
Piknikeztünk egy jót, majd kisvonatoztunk egy laza húsz percet a festői erdőben.
Visszafelé sétáltunk úgy 2 km-t a kocsihoz. Lazán emelkedő, varázslatos erdei ösvényen.
Iván úgy a feléig bírta, majd felkéretszkedett a háti hordozóba. Emma szépen lenyomta.
Hazafelé megálltunk Vácon egy laza fagyizásra.
A nap tíz pontosra sikerült.