Ma volt az első nap az Íróakadémián.
A gyesbeborult, beszűkült kis agyamba atombombát dobtak, olyan szintű kultúrális sokk ért, hogy éppcsak a nyál nem csorog a szám szélén. A bamba arckifejezés megvan, az agyamban villog a "túlterhelt" feliratú led.
Olyan volt ez, mint egy éhezőnek beszabadulni egy Michelin csillagos étterembe.
Ha valakit hallotok panaszkodni egy ámokfutó cikázása miatt reggel a Hungárián, az én voltam. Majdnem elkéstem, pedig Iván hatkor keltett.
Majd a teremgarázsból sikerült az egyetlen olyan liften feljönnöm (van egyébként húsz másik, ami az előtérbe visz), ami az étterem konyhájába visz. Így aztán én a konyha felől közelítettem meg az ojjektumot.
Rengetegen voltak, szerintem fél Budapest ott tolongott.
A hosszadalmas sorbanállás után lecsaptam az első asztal egyik székére. Kiváló pozíció volt, legközelebb is lecsapok rá.
Az első előadó Csukás István volt, szavai nyomán megelevenedett a "régi" írók kora, a füstös művészkávézók, a Mélyvíz.
Anyai szívemet különösen megdobogtatta, amilyen tisztelettel és szeretettel beszélt a gyerekekről.
A második előadó Kárpáti Péter volt, akit (szégyen gyalázat) én eleddig nem ismertem. Varázslatos személyiség, magávalragadó, lebilincselő stílussal és mondanivalóval. Igazi Mesélő, szinte archetipikus, oda vitt minket, ahova csak ő akarta. És mi akartuk, hogy meséljen még, vezessen minket olyan régmúlt, szinte elfeledett korokba, ahol kisgyermek korunk óta nem jártunk. Megtudtuk, hogy a történetek, a mesék bennünk élnek, a sejtjeinkben lapulnak, részei az egésznek, és ezáltal vagyunk mi így részei az egésznek.
Zsongó fejjel ültem a kocsiba, szinte gondolattalan bamba arccal, és így órák múltán kezdek csak magamhoz térni.