Csütörtökön a telefontöltőm úgy döntött felmond, vagy legalábbis egyben vesz ki egy komolyabb mennyiségű szabit. Szóval eltűnt, szőrén, szálán.
Természetesen Sony Ericsson töltőből csak egy van (volt). Nokiásból majdhogynem kereskedelmi mennyiség, régi is, új is, minden sarokból kipottyan egy.
Szóval a töltő eltűnt még pénteken, a telefonom pedig lemerült.

Első körben átraktam a kártyámat Jura telefonjába, hogy kibányásszak pár számot. Talán mondanom sem kell, nem SIM kártyára voltak mentve.
Hosszas felforgató tevékenység közepette előástam egy pattintott kőkorszakbeli Nokiát. Mindenki ismeri, akkora és olyan súlyú, mint egy fél tégla, nagyjából annyit is tud, háromsoros megmosolyognivaló kijelzőjén butácska feliratokkal. Kisebb röhögőgörcsöt kaptam, mikor meghallottam a csöngését, először azt gondoltam, hogy valami kínai bóvli gyerekjáték úszta meg a múltkori zord szankcionálást, de hamar ráébredtem, hogy a vinnyogva csipogó nagila hava az új csörgőhangom. Na ezt még szokni kell.

Viszont nagyon költséghatékony megoldás ez most, hiszen a francnak van kedve hosszasan beszélgetni egy olyan telefonon, amitől izomlázat kap az ember, és minduntalan az a kényszerképzetem támad, hogy a túlvégről beszélő egy bádogvödörből hív.
A telefonszámaim természetesen nincsenek meg, hiszen ezer éve nem volt olyan telefonom, ami kérdezés nélkül SIM kártyára menti a számokat. Így aztán bármennyit csacsoghatnék volt gimis osztálytársakkal, és kamaszkori szerelmeimmel, bár valószínűleg azóta ötször más a számuk nekik is.
Szóval hívjatok bátran, és ne lepődjetek meg, ha csak egy formális hallóval nyitok, mutatkozzatok be szépen :-)