Nem tudom, mi alapján szelektál az agyam, mi az, ami megmarad, és mi az, ami eltűnik.
Nagyon is jól emlékszem Emma első születésnapjára. Iván első születésnapja nem jut eszembe. Bárhogy gondolkodom, nem jön elő.
Viszont elképesztő élesen emlékszem rá újszülött korából. A kicsi testének az érintésére, szinte érzem a karjaimban a súlyát, tónusát, bőre illatát.
Ahogy megcsókolom őket, nézem az arcukat, alakjukat, erővel vésem be az agyamba, nehogy elfelejtsem. Hogy megőrizhessek egy kis darabkát belőlük.
De közben az emlékek alattomosan kicsusszanak a kezem közül, hiába kapok utánuk, csak szilánkok egy széttört tükörből.
Végre megkaptam az áhított fényképezőgépet. Hogy dokumentálhassak, szinte már mániákusan, hogy pótolják a lyukas memóriámat, ami talán sosem működött rendesen, talán a túléléshez kellett a tökéletes törlés (és csak beragadt a delete gomb), talán a füvezéssel csesztem szét, talán mind együtt. Nem tudom, de fáj ez nekem.

Emmaduma

Pont a szülinapján kirándulni voltak az ovival a jászberényi állatkertben. Nagyon elfáradt, én meg csak faggattam.
- Emma! Milyen volt az állatkert?
Morgás.
- Na! Talán nem volt jó?
- Anya! Nagyon jó volt, de értsd meg, most nincs kedvem mesélni róla!

Négy éve ilyenkor egyetlen dolog kötötte le a teljes figyelmemet.
Szemszájbecsuknyomnyomnyom!
Aztán egy negyed óra múlva (éjjel 11.22-kor, 18 óra vajúdás után) ott volt az a kis lény, gyűrött volt, véres, nyekergett, de szerelem volt első látásra.
Ez a szerelem azóta is tart, és én elbűvölve figyelem ahogy kinyílik a világra, ahogy meghatározza magát benne.
Négy éves, és beszélgetni lehet vele. Nem csak mesélni és bohóckodni, hanem beszélgetni, eszmecserét folytatni. Helytálló és döbbenetes megállapításokat tesz, ragyogó, tiszta tükre a világnak, de legfőképp nekünk.
Enyém a megtiszteltetés, hogy anyja lehetek egy ilyen nagyszerű embernek.
Isten éltessen sokáig, gyönyörű nagylányom!

Emmaduma

Kiterít elém három könyvet este, az olvasás előtt.
- Anya! Ezt, vagy ezt, vagy ezt választod?
- Ezt! - mutatok a felém esőre.
- Nem anya! - forgatja a szemeit. -Ezt, vagy ezt? - mutat a másik kettőre.
- Hát akkor ezt - bökök rá az egyikre.
Emma mélységes önuralmat gyakorlova, előveszi a legtürelmesebb, hülyeszülőnek kijáró arckifejezését, és lassan, tagoltan közli velem a harmadik könyvre mutatva:
- Anya! Ez nagyon kedves könyv, én ezt választom!

Az én gyerekeim jól megjárták.
Rettenetesen irtózom mindennemű össznépi rendezvénytől, főleg az olyanoktól, amik a gyerekeket használják fel a szülők zsebének kiürítésére.
Nem hiszem el, hogy a gyerekek élvezik azt, hogy ezer fokban rángatják őket a láthatóan csodák birodalmában, amiben ugrivár és vattacukor, lufi és perec van.
De a legtöbb szülő egy idő után (ha mást nem, a pénztárcája gyors ürülését látva) megálljt parancsol az élveket habzsoló gyereknek.

El is fárad mindenki. Anyu csak azt szeretné, ha a gyerekek élveznék (és szűnne az a fránya lelkifurka), apu már leülne egy sörrel és egy sült kolbásszal, a gyerek meg hetvenhetedjére is fel akar menni az óriási csúszdára, de valójában már hulla fáradt, túlpörgött, és ötször leütötték, eltaposták a tömegben.
Akkor aztán elkezdődik az agitáció a hazamenetelre, mert ennél még a milliószor látott, karcos, élvezhetetlen Ben Hur is jobb.
Akkor aztán látjuk a visító, őrjöngő gyerekeket vonszoló, visító, örjöngő szülőket, akik szitkozódnak, átkozódnak, fogadkoznak, hogy a jövő éve esedékes gyereknapon (majálison stb..) elássák magukat (és a gyereket) egy sötét verembe.
(Majd következő évben újra érzik a lelkiismeret-furdalást a gyerek irányában, meg is magyarázzák, hogy tavaly óta sokat okosodott a csemete, és újra lenyomják ugyanezt pepitában).

Ezt elkerülendő (plussz egy kis Houdinivel a családban) úgy döntöttem, az idei gyereknapot olyan helyen tartjuk, ahol még véletlenül sincs ugrivár, perecárus, körhinta és céllövölde. Választásunk a Börzsöny legmélyére esett.
Apa reggel sütött rántott húst, csomagolunk minden földi jót, és nekivágtunk.
Piknikeztünk egy jót, majd kisvonatoztunk egy laza húsz percet a festői erdőben.
Visszafelé sétáltunk úgy 2 km-t a kocsihoz. Lazán emelkedő, varázslatos erdei ösvényen.
Iván úgy a feléig bírta, majd felkéretszkedett a háti hordozóba. Emma szépen lenyomta.
Hazafelé megálltunk Vácon egy laza fagyizásra.
A nap tíz pontosra sikerült.

Imádom ezt a kertet

Elképesztő nyári zápor zuhog!
Imádom a nyári záporokat. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye ez, a falusi nyári zápor. A levegő lehül, tiszta lesz és üde. A forró földre hulló eső illata olyan jellegzetes, mással össze nem téveszthető.
Mindazonáltal én marha kint hagytam a telefonomat a kerti asztalon. Kissé tocsog...

Kaptam Jurától

egy Miss Selfridges ruhát (álomszép)
egy madárhatározót
egy vishy hajkúrát
egy raklap egyéb könyvet
és egy titokzatos valamit, ami még nincs kész, mitöbb hetekbe fog telni amig elkészül, és engem addig megesz a kíváncsiság.

Ennek a hírnek a kapcsán elmerengtem kicsit.
Amikor az ember gyereket vállal, megfogan benne egy élet, köteles nem csak a rábízott életet védeni, de a sajátját is. Méghozzá minden erejével. Mert abban a pillanatban a mi életünk annak a másik életnek a záloga is.
Az talán evidencia, hogy az utolsó csepp véremig köteles vagyok védeni az általam életre hívott lelket, hiszen a gyermekem nem a tulajdonom, csupán engem ért az a mérhetetlen megtiszteltetés, hogy engem választott anyjának. És aki a saját gyereke életét veszélyezteti, az megérdemel bármekkora büntetést a nyakába.
Ezért aztán állítom, hogy igenis elítélek minden olyan szülő, aki a saját életét veszélyezteti, akár extrémsport, akár életmód, akár bármi más tekintetben.
Az érem másik oldala persze az, hogy bizony vannak szülők, akik azzal teszik a legnagyobb jót a gyerekükkel, ha minél hamarabb elpatkolnak erről a sárplanétáról. Akárcsak az én apám. Életében két jó dolgot tett. Az egyik az volt, hogy összekufircolt engem erre a világra, a másik meg az, hogy viszonylag korán (bár nem olyan korán mint szerettem volna) eltávozott az örök vadászmezőkre.

Mindazonáltal, és most legyen ez egy lezárás is, ha már ilyen nosztalgikus hangulatban vagyok (talán születésnapom okán), nem mentség ilyen tettekre a sanyarú gyermekekkor, a túl nagy szegénység, vagy túl nagy gazdagság , sem a szeretetlenség, sem a szerethetetlenség sem. Mindezekben volt részem életem során, és még sok másban is, mégis normális ember lett belőlem (hellyel-közzel).

Jura végre hazajött, és hozott haza egy isteni kis szerkentyűt. Valami nyomkövető szerüség.
Van egy nagykütyü, meg négy kiskütyü. A nagykütyün be lehet állítani, hogy ha valamelyik kiskütyü bizonyos távolságra kerülne, akkor riaszt. Az egyik kiskütyün van pánik gomb is.
Az egész zseniális, a nagykütyüvel meg lehet találni a kiskütyüket, mint egy detektorral.
Gondolom valami hasonló zilált idegrendszerrű szülő találhatta ezt fel, akinek az átlagnál is szökősebb gyereke volt (csak úgy, mint az enyém).
Most már csak azt kell kitalálnom, hogyan applikálom Ivánra az egyik kiskütyüt. Talán műtéti úton...
Új világok nyíltak meg előttem!

Ma indul az utolsó évem a huszas éveimben. Ki kell használnom, már csak 365 napom van azt mondani, hogy huszonéves vagyok...

Az ember azt hinné, hogy amikor a másik hiányzik, akkor nagy sistergő érzelmek sülnek ki, a percek ólomlábakon vánszorognak.
Talán ez a hevesség elmúlik a kamaszkorral, a napok pontosan olyan hajszásan peregnek le a másik nélkül, mint vele.
De van egy pillanat, mikor megáll a világ, és belesajdul az ember szívébe a mélységes hiány.
Mikor tegnap töltöttem le a múlt heti íróakadémia előadását a diktafonról, akkor nyilallt belém. Ezt mindig Jura csinálta nekem, minden héten.
Apró csacsiság, mondhatná az ember, ezt bárki meg tudja csinálni.
Aztán mégis szerencsés aki tudja, minden kapcsolatnak kialakulnak a tradíciói. Pontosan ilyen apróságok.
Amit a másik is meg tud csinálni, hát persze hogy, de azért sosem csinálja.

Ahogy belegondolok, mindig csak arra tudok emlékezni, hogy Jurára várok.
Nyolc éve már, mindig csak várom, várom.
Nálam igaz a mondás, én bizony vágyakozom az után, amim megvan.

Ivánduma

Leggyakrabban használt általános szava: pátyi
Minden pátyi, mindenki pátyi, az etikett szerint a pátyi minden élethelyzetben alkalmazható, természetesen megfelelő hangsúllyal használva.

Néhány példa:
- Lefekvés után a szobájából süvöltve:
Pátyi, pátyi, páátyiii = Anya! Azonnal gyere vissza, nem akarok aludni!
- Reggel fél hatkor vidáman:
Pátyi, Páttyi! = Jó reggelt! Felébredtem, kezdődjék a nap!
- Bölcsiből hazaindulván:
Iszát Pátyi! = Viszlát Gondozónénik! Holnap jövök!

Ésígytovább, ésígytovább...

Ééééééés itt a vége!
Kicsi autóm működő szervóval, friss műszakival itthon pihenget végre!

Óvónéni tegnap azt mondta, hogy Emma most már ne legyen beteg évzáróig, mert a műsorban ő lesz a főszereplő!
Hoppácska! Az én lányom! :-)))

Álljon itt mementóul az utókornak:
Öcsike tegnap belepisilt a wc-be.

Felültettem fürdés előtt, de szokás szerint le akart róla ugrani. Mondtam neki, hogy ne szórakozzon már, pisiljen csak bele ügyesen. Mire belepisilt.
(Na persze, mert nekem semmi sem jó, hozzá tenném, hogy igazi férfi módjára tette ezt, a vége még csurgott, mikor felpattant, és már ment is volna a dolgára...)

Mondtam én, hogy ez a hét lassan fog telni!
Igaz már csütörtök van, de a kiskorúak válogatott korán kelnek reggel. Ezen a héten még nem sikerült hatig aludnom. A rekord kelés ma négy óra volt a kutya részéről.
Szerencsére egy perc alatt elintézte a dolgát, és mehettem vissza az ágyikóba, aholis majdnem hatig tudtam is aludni.
Na persze, aki House-t és Dr. Bones-t néz este, annak csak csitu.
Cserében délután meglehetősen jófejek, viszonylag visszafogottan őrjöngenek.
Ami nem annyira jó az az, hogy az Emma elég krupp-gyanús (ami persze nem lenne meglepő, tekintettel az időjárásra, arra, hogy az apja elutazott, és én egyedül vagyok velük egész héten)...

Még szerencse, hogy ma jóga volt, és tudtam lazítani. A pihentető gyakorlatnál nagyon koncentráltam, hogy még véletlenül se aludjak el. Komoly koncentrációt igényelt a dolog...

Na persze a dekoltázsomon kijött a napallergiám. Váááááá!!!

Elkezdődött hát ez a hosszú hosszú hét.
Jura tegnap elutazott Dublinba, vasárnap jön csak haza. Loptunk magunknak egy fél délelőttöt hétfőn, az nagyon jó volt.
Nélküle minden sokkal zökkenőmentesebben zajlik, csupáncsak azért, mert tudom, csak magamra számíthatok, nem várom hogy jöjjön, segítsen, és ha ez nem történik meg, akkor az erőmet és türelmemet a bosszankodás emészti fel.
Persze hosszú távon nem bírnám ezt a nagy fegyelmezettséget, egy hét még pont belefér.
A gyerekek is sokat segítenek, tegnap este tündérien jók voltak, ahogy hazajöttünk a böliből bevonutak a nappaliba. Egészen vacsiig egy kupacban heverésztünk, és amíg ők nézték a TeszVesz várost, én olvastam.
Sokat kapok a tornától is, és én, a világ lustája sosem gondoltam volna, hogy találok egy olyan helyet, ahova nem csak hogy szívesen járok, de alig várom hogy mehessek. Lelazítja bennem a stresszt. Reggel háromnegyed nyolckor már leadtam a srácokat a megfelelő intézményekben, nyolc körül pedig mzs-nél voltam már átvenni tőle a kulcsokat, és odaadni neki a kinyomtatott repjegy foglalást, és Róma tudnivalókat (itt jegyezném meg csendben: internet=elidegenít? hahh!).
Fél kilencor pedig végre megkezdhettem a jól megérdemelt tornámat.

Keverem kavarom...
Mégis ma, mégis Érd.
Viszont este, és két szervó motor is jelen lesz az aktusnál. A helyzet fokozódik, az idegek pattanásig feszültek.
Ne menjenek sehová, még a konyhába se' rágcsáért!
Izguljunk együtt! A történet folytatódik!

Nem bírtam ki, fellhívtam. De jól tettem, végülis abban maradtunk, hogy vasárnap délután találkozunk a Hungaroringnél, ami azért mégiscsak közelebb van, mint Fót péntek délután.

Nem hív az autószerelő, pedig tűkön ülök. Nagyon nem mindegy, hogy most akkor kell-e délután mennem Érdre hozzá, vagy nem. Próbálom szervezni a gyerekfelügyeletet, de persze csak akkor nem ér rá soha senki, amikor valami igazán fontos lenne. Noch dazu azt sem tudom, hogy tényleg kell-e mennem, és ha igen, akkor mikor?
Közben persze nagyon morgok, hogy dehát nem egy pasi dolga lenne azt a kurva kocsit szervízeltetni (na jó, még ha az enyém is). Miért nekem kell szívnom bontókkal, szerelőkkel, stb...? Bahhh!

Járok tornázni!
Na ez önmagában azért még nem akkora hír, hogy a CNN itt dörömböljön az ajtómon, de azért valamennyire mégis.
Az összes eddigi próbálkozásom kudarcba fúlt, jobbára a megfelelő motiváltság hiányából fakadóan (bahh, de szép mondat!).

Általánosban gyűlöltem a tornaórákat, mert sporttagozatos suliba jártam (ha normál osztályba is), és rettenetesen megalázónak találtam a tornaórákat, a vacogástól márványos combjaimat, az örökös bénaságomat, a muszáj-fradidrukkerséget.

Középiskolában egy remek húzással örökérvényűleg felmentettem magam, jól is tettem, a mindegyre előtörő labdafóbiám megakadályozta az önfeledt kosarazást. Bár negyedikre már olyan tesitanárunk volt, aki többet lógott, mint mi (pedig ez nagy szó!).

Nagy szünet következett, majd huszonévesen egy könnyes szakítás után dühből kezdtem el kondizni járni öcsémékkel. Azt nagyon élveztem, és viszonylag hamar döbbenetesen látványos eredményt értem el.
Aztán sajnos kibékültem a pasimmal, visszaköltöztem hozzá, és tovább keserítettük egymás életét, a kondizásokról meg elmaradoztam.
Megint nagy szünet következett.

Emma születése után következett egy harmatgyenge próbálkozás, jobbára konvencionális megfontolásokból. Hamar hamvába holt, de sok tapasztalattal lettem gazdagabb:
- nem fogok torna miatt korábban kelni, ki van csukva!
- képtelen vagyok ugrabugrákra járni, összezárva egy csapat izzadó, lihegő nővel (sokkal inkább pasikkal, de hát azok ugye ritkán látogatják csapatokban a fitness órákat)
- nem vagyok képes hülyeségekről csacsogni a női öltözőben

Nehéz helyzetbe kerültem. Legszívesebben kondizni jártam volna. Ha az ember megtanulja a gyakorlatokat, akkor szinte meditálni is lehet közben, testileg, szellemileg felszabadító érzés.
De nyúl vagyok, nem jártam utána.
Aztán a Nők Lapjában olvastam egy cikket egy nőről, akinek Dunakeszin van terme.
Megtetszett, elmentem megnézni.
Minden klappolt, bennem a mélyről jövő szándék, hogy tornáznom kell, leráznom magamról a belső feszültségeket, és ez a hely nekem pont megfelel.
Igaz közös órák vannak, de én statikus edzésekre járok, jóga, pilates stetshing. Semmi ugrabugra, dagadó nyaki ütőerek, lila fejek, órák utáni világonmindent megbánásra késztető izomláz.
Halk jógazene, sok nyújtás, tartásjavítás.
Hát ez kell nekem! Jókor voltam jó helyen, jókor jött a megfelelő infó és utánamentem. Ilyen egyszerű az egész.

Emmaduma

Este pizsamafelvételkor kuncogva szóltam Emmának:
-Akkor én most megcsókolgatom a gyönyörű kis popikádat!
Mire Emma felvisított:
- Neeeeeeem! Apa csókolja meg a gyönyörű kis popikámaaat!

Hol tanulja meg az ember, hogy mikor és hogyan kell hívni mentőt és rendőrséget? Gyermekéveim messzeségéből felrémlik, hogy szépen be kell mutatkozni, lediktálni a telefonszámot, és tömören, lényegretörően elmondani a tényállást. Hogy miért is telefonálunk. Gyermeki hittel gondolom a mai napig, hogy a rendőr tényleg szolgál és véd, a mentős pedig jön, és héroszként menti meg az életünket.
De azt sosem tudtam elképzelni, hogy mikor lesz az a pillanat, mikor nekem valóban fel kell emelnem a telefont, és tárcsáznom a mindenki által ismert számok valamelyikét.
Évekkel ezelőtt hívtam először a központi ügyeletet, mikor az Egressy útra bekanyarodva rámszakadtak a trolivezetékek. Szemerkélő eső esett, és mint egy lassított felvételen láttam, ahogy leszakadnak a vezetékek, és a karvastagságú kábelek szikrázva, durrogva, hatalmas ostorokként zuhantak le a kocsi mellett. Én voltam az egyetlen, akinek a kocsija nem sérült meg.
Akkor elég egyértelmű volt, hogy telefonálni kell, de mondták, hogy már tudnak róla, mennek.

Aztán évekig semmi, majd jött az emlékezetes Karácsony tavaly, mikor Emma bekruppolt. Iszonyú sokáig kapcsolgattak össze-vissza, mire a sokadik ember azt mondta végre, jövünk, segítünk. Sokára jöttek, dé tényleg segítettek. Nem csak a gyereken, hanem rajtam is. Végtelen türelemmel, és remek pszihológiai érzékkel oldották bennem a hisztériát.
Aztán bő egy hétre rá nem hívtam őket, pedig most már tudom, kellett volna. Mikor Jura leesett a lépcsőn, és betörte a fejét. Mindegy már, hogy jutott kórházba, így utólag lényegtelen, de hát ki tanítja meg nekünk, hogy egy fejsérülés alattomos dolog, sokkal súlyosabb is lehet, mint azt elsőre a laikus szemlélő gondolná? Ezen egy élet is múlhat...

Ma pedig, ahogy kanyarodtam fel a Kacsóh Pongrác felüljáróra, a szomszédos le- vagy felhajtó sáv rézsüjén egy fekvő biciklist pillantottam meg. Először csak a bringát, még át is futott az agyamon, hogy ki az a marha, aki otthagyja a bringáját. Akkor láttam meg, hogy van ott egy ember is, egészen groteszk módon fektében is a biciklin ül.
Megállni ott képtelenség, visszakanyarodni is, így hát folytattam az utamat, de hívtam a rendőrséget. Hosszasan magyaráztam ("tudja, az az út, ami az Árpád hid felöl jön, és kanyarodik rá arra a felüljáróra, aminek most nem jut eszembe a neve, és az megy ki az M3-ra" stb...), végül már szinte nem is voltam benne biztos, hogy mit is láttam.
A diszpécser udvarias volt, és segítőkész, azt mondták megnézik, mit csinál ott az az ember...
Én meg hazajöttem, és azt hiszem sosem fogom megtudni, mit csinált ott az az ember...

A hülye malac arra még nem jött rá, hogy hiába röfög a kutyának, az nem fog neki enni adni...

Iván teljesen kikészült a nővére hiányától. Emma tegnap utazott el mamával a dédikéhez.
Tegnap már volt egy kis szüttyögés este, Iván nehezen aludt el. Éjjel felsírt, egy órát kellett abajgatni.
Ma este olyan történt, mint már nagyon rég nem, megtagadta a lefekvést. Először jól összevesztünk, de aztán megesett rajta a szívem. Tuti valami baja van ("tanulj már meg beszélni fiam!"), ő nem szokott ok nélkül nyavajogni, nem lefeküdni.
Levittem a konyhába még egy körre, egy kis pótvacsi, és pöttyös után már kicsit vonakodva, de feljött. Végül hüppögve bevonult Emma ágyába.
Megkapta májszit, Fefét, és végre, jóízűen összegömbölyödött.
Még nem alszik, de csend van.
Megígértem neki, hogy holnap hazajön Emma, végre gyepálhatják egymást újra.

Jesszummakaróni!
Most jövök az állatorvostól. A macskánkról kiderült, hogy LÁNY!
A doki csak nagyon diszkréten röhögött ki. Amit én férfias területvédésnek hittem, az valójában férfias vetélkedés volt macskahölgyünk kegyeiért.
Éjjel vérfagyasztó hangok szoktak beszűrődni a kertből, reggel nagy szőrcsomók éktelenkednek a bokrok alján.
Azt hittük Roti csinálja (innen is a neve). De nem, a környékbeli kandúrok gyepálják egymást.
Így hát Roti (lánykori nevén Undi) most már sem nem Roti, sem nem Undi, mivelhogy az egyik legkedvesebb macskacicó, akivel valaha is találkoztam, még szuri közben is dorombolt.
Azt hiszem új nevet kell neki adnunk.
Hétfőre elő van jegyezve ivartalanításra, mielőtt egy hódoló célba érne, és kis idő múlva macskababák árasztanák el a kertet.

Chili egyébként rendes kutyagyerek formáját hozta, összekakálta és pisilte a rendelőt, a rá oly jellemző rettenetes szaghatások közepette.
Így aztán néhány oltás beadva, még sokkal több hátra van. Fog még szagolni minket ez a doki!

Vajon miért fáj az más embereknek, hogy a gyerekeink magánoviba járnak? Vajon miért sajnálják helyettünk kiadni mások azt a bizonyos összeget a mi zsebünkből? Vajon miért gondolják azt, hogy nekünk sokkal jobb lenne, ha azt a pénzt összegyűjtenénk (amire képtelenek vagyunk), és inkább elmennénk nyaralni belőle?
Nem is értem! Tényleg jobb lenne egy (esetleg szűkös kettő) hét valami trendi helyen nyáron (télen), mint egy teljes évi nyugalom, hogy tudom, jó helyen van a gyerekem?
Vajon miért nem elég indok az, hogy a lányom végre szeret oviba járni? De miért is merül ez fel egyáltalán kérdésként?

A döntés a mi kezünkben van, és alapos mérlegelés után úgy döntöttünk, hogy megengedhetjük magunknak, hogy magánoviba járjanak a gyerekeink, ahelyett, hogy
- egyéb más nem túl fontos dologra szarnánk el ezt az összeget havonta
- egy igen kúl kocsit vegyünk nekem, és annak fizessük a törlesztőit havonta
- összegyűjtsük, és nyaraljunk belőle
- összegyűjtsük, és nézegessük a bankszámlánkon gyűlő számjegyeket
ésatöbbi...

Vajon miért "ciki" és "szinte szégyellnivaló" ma még mindig, hogy tisztességes (és nagyon sok) munkával keres a férjem annyi pénzt, hogyfelvállalhassunk egy ilyen döntést? Vajon miért kell azt hallanom egy baráti beszélgetés közepette, hogy hülyén csináljuk ezt, és végülis jó az az ovi is a lányomnak, ahol kétszerennyien vannak, és terrorizálja egy csoporttársa úgy, hogy minden nap bepisil a stressztől?
Igazságosnak tartom, hogy mi nem kapunk gázár-támogatást, igazságosnak tartom, hogy a legmagasabb adósávba esünk, ezáltal kevesebb a nettó bére a férjemnek, mint tavaly (fizetésemeléssel együtt!), és igazságosnak tartom azt is, hogy a gyerekeim olyan helyre járhassanak oviba, ahol optimális körülmények között cseperedhetnek.
Tényleg magyarázkodnom kell mindezért? Pláne olyan embereknek, akiket szeretek?

Nagy-nagy változások vannak a világ dolgaiban (vagy inkább: A Világ Dolgaiban).
Teljesen megszokott, mondhatni axióma jellegű törvény A Világ Nagy Dolgaiban, hogy ha én elteszek egy üveg kovászolni való uborkát, akkor abban a minutumban szakadni kezd az eső, és abba sem hagyja egy hétig.
Minek következményeképpen az uborka nem kovászolódik, hanem szétrohad.
Erre meg mi történik?! Tegnapelőtt eltettem egy üveg ubit, és süt, ragyog a nap, az ubi kovászolódik. Nagy-nagy dolgok vannak készülőben...
Biztos forrásból tudom, azért nem eszik olyan forrón a kását (vagy az uborkát), a válasz még mindig 42...