Rossz anya

Van egy pont, mikor elszakad a cérna. Amikor napok óta megy a nyűgös nyavajgás, az örökös mindenért-hiszi, az egymást szekálása-gyilkolása, és amikor mindezt megfejelve lázasan, torokgyalladással, mellkaségető köhögéssel nem melegszik meg a kanapé a fenekem alatt, mert megy az adide-adide, és amikor a végső erőmet összkaparva megfőzöm az egyik kedvencüket, a tejbegrízt (jó, nem egy pekingi csirke, de akkor is hős vagyok, hogy agyrohasztó fejfájással kutyulgatok a tűzhelyen).
Amikor fél órát kell csalogatni őket, hogy jöjjenek végre ebédelni, az egyik itt visít, a másik ott üvölt, a fejem szétpattan.
És amikor mindezen tortán habként Öcsi (szándékosan) rámborítja a tányérja teljes tartalmát, na ott, akkor megpattan az a szál.

És akkor lila fejjel üvöltök mindenféle olyat, amit nem lenne szabad, szitkozódom-átkozódom, a kezére csapok. Ott akkor egy pillanatra megbánom ezt az egészet, hogy mi a francért nem maradtam a seggemen, minek szültem én gyereket, gyűlölöm őket, az apjukat, mert felcsinált, és gyűlölöm magamat, mert ezt érzem.

És utána nem marad más, csak űr. És nem tudom szeretni őket még jó pár percig, és ők ezt nagyon jól tudják. A félelemtől angyalokká válnak, belém pedig késdöfésként hasít a lelkiismeret-furdalás.