Harry Potter
Nem tudok jól angolul. Inkább azt mondanám, hogy nem tudok angolul. Sosem tanultam, inkább csak ragadt rám, mint a kosz.
Persze Londonban vidáman elcsevegtem bárkivel, ha kellett, hát kézzel-lábbal (az ott élők jelentős része nem tud jobban angolul nálam).
Aztán megvettük az új Harry Pottert, kemény kötésű, felnőtt kiadásban, mert az a szép, és én nagyon kíváncsi vagyok.
Az első 50 oldal pocsékul ment. Hangosan olvastam fel, Jura meg segített fordítani. Elkeserítő volt, az a nyavajás britt körmönfont mondatszerkesztés, amit olyannyira imádok, kifogott rajtam tízből tízszer. Csak mekegtem-makogtam, és semmit sem értettem. Fél oldal után elfáradtam.
Aztán egyszercsak, úgy a hatvanadik oldal táján rákattant az agyam. A könyv, aminek zárt sorait eddig csak feszegettem, egyszercsak kinyílt előttem. Ott terült előttem, mint egy virágos rét, egy másik világ, amihez egy vad bozóton keresztül vágtam utat magamnak.
Ahogy este az asztalnál ülve elkezdtem olvasni, már nem makogtam. Minden mondat tiszta és világos volt, úgy fordítottam, mintha (hehe) könyvből olvasnám.
Este már hagytam Jurát a saját kis újságjait olvasgatni, csak néha kérdeztem meg (az én eleven szótáramat) egyegy szóról, bonyolultabb mondatról.
Amikor egészen belefedkeztem, azt vettem észre, már nem fordítgatok fejben, csak simán olvasok.
Persze lassan megy, és hamar elfáradok (mint mikor másodikos koromban az első könyvemet egy hétig olvastam, pedig száz oldal sem volt tán), és Jura öt perc alatt elolvassa azt a pár oldalt, amivel én egy órát is elvoltam, de a sikerélmény leírhatatlan, óriási, és ez olyan nagyon jó érzés.