Uzsira szoktam odaérni az oviba, és még kimegyünk a "nagy játszótérre" a többi ovissal. Délelőtt az épület másik oldalán lévő "kis játszótéren" vannak, ami csak a kiscsoportosoknak van fenntartva, de délután már összevont csoport van, a nagy játszóra mennek.
A játszóteret egy térdig érő vadászkerítés választja el a bölcsi telkéről, a bölcsisek játszótere annak az épületnek a túloldalán van (plusz egy vadászkerítés), egyik játszóról nem lehet átlátni a másikra.
Minap békésen ácsorgok az ovi udvarán, mikor kiáltások harsannak a bölcsi felől:
"Fogd meg! Vigyázz szökik! Kerítsd be! Jobbról!" - és ehhez hasonlók. Két gondozónéni a bölcsi két oldala felől rohant észvesztve, mint valami sárga pólós, rengő mellű FBI ügynökök, és egy pici alak felé rohantak, aki cikázva szaladt előlük, bokorról-bokorra, szinte tigrisbukfencben vetődve át a kerítések tömkelegén.
Persze hogy az én fiam volt az!
Engem meglátva nagyot kacagva röppent a karjaimba. Kisvártatva odaértek a gondozó nénik is, nagyon lihegve.
Délelőtt egészen átszökött az oviba, vallották be, de az már akkor a hatodik szökése volt aznap. Majd megkérdezték, hogy de azért estére elfárad, ugye?
Nagyon vigyorogtam, és nagyon büszke voltam az én kis Houdinimre. Igazi rosszcsont!