Amikor egész nap az idegeimet cincálja

Amikor titkon az asztal alá bújva magára ken egy doboznyi Nesquik-et,
amikor elcsórja a könyvemet,
amikor belefirkál a jegyzetfüzetembe,
amikor hosszas könyörgés után sem mozdítja füle botját sem,
amikor bilibe pisil, és az egészet magára borítja a wc előtt állva,
amikor én erre a wc-re ülök le pisilni,
amikor kirámolja a Tilos-fiókokat,
amikor zokniban szökik az udvarra macskázni,
amikor a vízfestékre borítja a szörpöt,
amikor belebabrál a számítógépbe,

amikor már mindezektől nem bírom tovább, és csak üvöltenék, akkor megsimítja az arcomat, és szelíden szól:
- Jól van anyaka, semmi baj, többet nem csinálom, ígérem.
És akkor elmosogat és megöntözi a virágokat, megeteti a tengerimalacot, csak hogy jobb kedvem legyen, és mikor felderülök, akkor kotkodácsolva kacag önnön nagyszerűségén.
Mert érzi ő is, hogy jót tenni sokkal jobb, mint rosszat, mert attól kacagni kell, ha másiknak örömet okozunk.
Én csendben átöltöztetem (mosogatott), eltakarítom a konyhában a romokat, próbálom menteni a mocsárba merült, fuldokló palántákat, és kiönteni a malac teli tálját, mielőtt az szívelhájasodásban kimúlna.

És ilyenkor nagyon várom már az új ovit, ahova szépen, lassan szokunk oda, az új óvónénik szelíden, csendesen araszolgatnak egyre közelebb a kis szíve közepe felé.
Valamikor a madárkát is ki kell lökni a fészekből, hogy szárnyalni tudjon, hogy érezze a részegítő magasságot, sebességet, a szelet fiatal, erős szárnya alatt...