Hat úgy látom sikerült követ dobnom az állóvízbe az előző post-ommal. Ezek olyan dolgok, amikről az ember nem beszél nyilvánosan.
Én már pár körrel túl vagyok az olyan konvencionális béklyókon, mint szemérmesen elhallgatni ilyesmit. Tudom hogy ez egy nyilvános blog, bárki olvashatja amit írok, és azt is tudom hogy mindenkinek van véleménye.
Meglepően sokan megkerestek tegnap óta, és bizony sokkal de sokkal többen vagyunk, akik a múlt terheit nyögik, mint azt sejtenénk. Sokszor nem is gondolunk arra, hogy milyen mély sebek vannak bennünk, amik még mindig lüktetnek a fájdalomtól.

Leírom az én történetemet dióhéjban, amit már néhányan úgyis tudtok, mások meg csak sejtenek. A gyengébb idegzetűek kérem ugorjanak...
Az egyik nagy megkönnyebbülést a Mérgező szülők olvasása közben akkor éreztem, amikor láttam leírva, hogy nem kell megbocsájtani a szüleinknek.
Hogy is lehetne megbocsájtani egy apának hogy minden este részegen keveredett elő, és a keze ügyébe kerülő első tárggyal addig ütött, amíg el nem fáradt. Hogy is lehetne megbocsájtani neki, hogy minden értéket ellopkodott otthonról hogy aztán elihassa a sarki kocsmában. Hogy is lehetne megbocsájtani neki, hogy két gyerek életét tette pokollá, rettegéssel teli beszűkült lelki nyomorrá.
A sebek begyógyulnak, a nadrágszíj nyoma beheged, de a lélekbe égetett billog megmarad.
Mert amit az apám tett talán még megbocsájtható (engem legalábbis már nem érdekel), de az, amit az anyám tett ennél sokkal nagyobb bűn.
Nem védett meg. Soha senkitől. Sem az apámtól, sem mástól. Minden szavával ócsárolt, földbe döngölt, igyekezett letörni az önbizalmam, a nőiességem, a NŐ-ségem. Majdnem el is érte a célját.
Ez egy anya. Ez csak a legnagyobb bűne, közel sem az egyetlen.
Én is anya vagyok, de számomra felfoghatatlan ez az egész, hogy egy anya hogy tehet ilyet a saját gyerekével. Ha az én gyerekemet merészelné bántani bárki is, a puszta kezemmel tépném ki a szívét.
Tudnom kell hogy mik történtek velem azokban az években, amikre nem is emlékszem, hogy végre tovább léphessek. Tudnom kell hogy hol a helyem ebben a nagy rendszerben. Le kell hogy válasszam magam végre a múltamról, hogy tovább léphessek tiszta szívvel a jövőbe. Oda, ahol egészséges lélekkel nevelhetjük egészséges lelküvé a gyerekeinket, ahova nem ér már el a fájdalom és a bosszúvágy.
Amikor a Marihoz kerültem egy 45 kilós anorexiás, drogos, szánalmas reszkető idegroncs voltam, a teljes összeomlás szélén. Két év kemény munkájával összeszedtem magam annyira, hogy képes voltam leszámolni a megalázó életemmel, és belépni egy olyan kapcsolatba, ahol tiszta lehetek, őszinte, és végre önmagamért szeretnek.
Képes voltam belépni egy olyan szerelembe, ami érdek nélkül való, és nincs tele félelemmel. A nagyobb szó mégiscsak az, hogy képes voltam megtartani ezt a szerelmet, kibontakoztatni és működtetni. Ez bizony nagy falat egy olyannak mint én...
Vajon ki küldte az utamba akkor Jurát? Megfogta a kezem, és megtanított érezni. Ezért örökre hálás leszek neki, és a világ minden boldogságát neki adom.

Kedden elkezdődik talán az utolsó menet. Nem tudom meddig fog tartani, valószínűleg évekig. De egy biztos, a végén képes leszek olyan anyjává válni a gyerekeimnek, amilyet megérdemelnek.