Me semmi tanulságos vagy érdekes nem jut az eszembe. A tegnapi katarzis után elégé le vagyok eresztve. Arról nem is beszélve hogy valami iszonyatosan hiányzik Jura.
Azért lehet hogy két és fél év után már inkább örülnöm kéne ha végre megszabadulok tőle, de egyenlőre úgy néz ki hogy egyre jobban hiányzik ha nincs velem.
Este érkezik, az imádnivaló Londonból (amiből nem sok jutott neki, lévén munkaugyben ment), és én már most nagyon izgulok.
Én megyek ki elé a repülőtérre. Még az sem tántorít el hogy minden út egy merő jégpálya a hajnal óta zuhogó ónosesőtől, hogy több baleset történt csak ma, mint az elmúlt 2 hónapban, és ráadásul sötét is lesz.
Menni akarok, mert már elképzeltem már ahogy lágy zenét hallgatva közeledem Ferihegy felé álmos kis falvakon keresztül, az ablakokban karácsonyi fények égnek már, és én ünneplőbe öltözött szívvel (és legyantázott fazonnal és lábbal) ülök a kocsiban.
Aztán a számat rágcsálva várom hogy nyíljanak a kapuk az érkezési oldalon, és felbukkanjon ő, kis bőrönddel, nagy ajándékcsomagokkal.
Én a karjaiba röppenek, szerelmes csókunktól megáll az idő egy pillanatra. (Melyik is az a film, ami azzal kezdődik hogy egy repülőteret mutatnak, ahol az érkező emberek szeretteikkel találkoznak, és mindenki olyan boldog? Sokszor eszembejut ez a jelenet)
Aztán a kocsi felé menet egymás szavába vágva mesélünk hogy kivel mi történt, bepakolunk, és az úton Jura lekanyarodik egy elhagyott bekötőútra. Csak kopog, kopog a jeges ónos eső a kocsira, és a bepárásodott ablakra meztelen ujjakkal szerelmes üzenetünket rajzolunk egymásnak.
Este a gyermekeink két mosolygó, boldog szülőt kapnak, és mindenki megnyugszik, mert újra együtt lehetünk mindannyian...