Az életem nyitott könyv.
Régen rengeteget hazudoztam, titkolóztam, össze-vissza kavartam. Hatalmas energiákat fektettem abba hogy megjegyezzem, kinek mit lódítottam. Néha hazudtam a hazugság kedvéért. Vannak kevésbé szép emlékeim, és vannak egészen csúnyák is.
Aztán az élet törvénye az, hogy az emberre egyszerre rádől az egész szarkupac, perszehogy a legrosszabb pillanatban.
Jurát is majdnem elveszítettem egyszer, még az elején. Rosszul értelmezett kíméletből, ami valójában gyávaság volt.
Erős volt a szerelmünk, kibírta. És ahogy ott álltam pőrén, a védelmező hazugságokat leszaggatták rólam, egyszerre nagyon megkönnyebbültem. Ott állt az az ember, aki megharcolt értem, aki fáradtságot és lelkierőt nem kímélve hódított meg, az első ember, aki valójában kíváncsi volt rám, az első ember aki szeretett, szívből, igazán. Az az ember, akibe a húsig martam a rémülettől, hogy az életemben először elborít valamiféle érzelem. Rettegtem hogy éreznem kell. Ugyanakkor vágytam is rá.
Szerencsés vagyok, jó emberre bíztam rá magam. Soha nem fog becsapni, bántani, soha nem fog megcsalni. De ami mégis a legjobb, soha nem kell neki hazudni.
Úgy megszoktam hogy minden gondolatomat megosztom vele, hogy az ajándékait alig tudom titokban tartani. Micsoda felszabadulás ez, micsoda isteni kegyelem.
Igaz hogy semmi késztetést nem érzek olyat tenni, amit titkolnom kéne előtte. Ő pedig cserébe szeret. Még mindig, szívből, igazán.
És hagyja hogy szeressem, szívből, igazán.