Élet és halál.
Az ember az év végén számot vet arról hogy hányadán is áll a dolgaival.
Én napok óta azon kapom magam, hogy gyakran elönt a boldogság. Minden előzmény nélkül egyszercsak végigborzong rajtam a boldogság és a szerelem. Nagyon jó érzés, mert igazán érzem hogy élek, és hogy nem csak vegetálok, de boldog és tartalmas életet élek.
Talán a Karácsony? Számít az is. Enyhén fogalmazok ha azt mondom eddig gyűlöltem a karácsonyt. Már december elején nyomasztó, egyre fokozódó dpresszió ült rajtam. Van oka persze, de feleslege szaporítanom a szót, mindenkinek megvan a maga története a nehéz gyerekkorról.
De most már látom hogy a Karácsony egészen csodálatos is lehet. Látni Emma földöntúli fénnyel ragyogó arcát, ahogy meglátta a fát, ahogy tobzódott az ajándékokban. És mert nem fért abba a pici testbe ekkora öröm, hát sikoltozott és rohangált. Ezek azok a pillanatok, amik bármit megérnek...

Halál.
Voltunk lent a nagyszüleimnél is vidéken. 74 évesek már, mama tavasszal kapott egy csúnya agyinfarktust. Aztán szépen felépült, jár, beszél, tervezget.
De az a szag. Azt hiszem mindenki járt már olyan lakásban, ahol nagyon idős emberek éltek, és haltak meg. Az a szag. Az öregemberhalálszag. A vén kaszás ott ólálkodik az ablak alatt, tudom. És a mama is tudja. Látom a szemén, talán várja is már. Amikor indultunk haza meg akarta ölelgetni Emmát, de ő a kis radajával fogta a kétségbeesést, és elszaladt. Olyan nagyon elszorult a szívem.
Végül Emma is megbékélt és még puszit is adott, a mama is megnyugodott, de az én szívem felhős maradt. Közel a vég, hiszem is, meg nem is.
Hiszen egy nagymama örök, nem?