Ilyenkor jövök rá, hogy milyen egy szerencsés flótás vagyok is én...
Van egy ismerős lány, a netről ismerem, a fia kicsit idősebb Emmánál, és most várta a második babáját. Minden nap mentek sétálni a kisfiával, kicsit irigykedtem is hogy nahát, milyen jól bírja, le a kalappal előtte. Bezzeg én csak nyöszörgök, és szegény Emma akkor szív csak friss levegőt ha anyu kiviszi az udvarra.
Aztán megszültem Ivánt minden komplikációtól mentesen, gyönyörű, gyors, tankönyvi szülés volt, aminek az eredménye egy tökéletes, gyönyörű, erős, egészséges gyerek lett. Én pedig istenien érzem magam azóta is.
Az a lány pár napja írta hogy összeházasodtak a férjével, és kicsit elmerengtem hogy milyen boldogok lehetnek most.
Ma pedig jön a hír róla, hogy vasárnap mentő vitte kórházba, levált a méhlepény, nem alvadt a vére, azonnal cselekedni kellett, három életmentő műtétet hajtottak végre rajta, leállt a veséje, élet-halál között lebeg azóta is, altatják, hiszen nem bírná elviselni a fájdalmakat. A kicsi lánya alig 2,5 kg, antibiotikumot kap infúzióban, mert nyelt a véres magzatvízből.
Iszonyúan letaglózott a hír.
Mást nem tehetek, adok nekik tejet, hisz nekem rengeteg van, ott meg szükség van rá. Bárcsak többet tehetnék...
Közben pedig csendben hálát adok a sorsnak, hogy mindez nem velünk történt meg...