Egyre erősödik a gyanúm,hogy egy kölyökkutyával lakunk együtt... Úgy tűnik egy másfél éves gyerek pontosan annyi kárt tesz, mint egy rakoncátlan kölyökeb. Mindent megrág, szétszed, felaprít, telepisil, hangos, bosszantó, de mégis olyan édes...
Ma a fürdés előtti félpucér rohangálás közepette alaposan bepisilt. Rettenetesen megijedt, alig bírtam lecsillapítani a rémült zokogását. Nem egyszerű kisgyereknek lenni... Dehát azért mégiscsak a mi kutyánk kölyke.

Iván is kezd emberforma lenni. Ma hosszasan interaktáltunk. Én beszéltem hozzá, mosolyogtam rá, ő pedig szélesen vigyorogva fel-felkurjatva válaszolt. Valahányszor rámmosolygott, nekem könnybelábadt a szemem. Tudják mivel lágyítsák meg a kérges szívemet... Ráadásul ha hasra tesszük egyből a hátára fordul. 5 hetesen. A büszke szülői szív hevesebben dodog ilyenkor.
De azért van a szülői létnek árnyoldala is. Hogy mást ne említsek nem egy fáklyásmenet éjnek évadján elkárhozott lélekként a Tescoban bolyongani, csak mert emberi időben lehetetlenség gyerek nélkül eljutni oda. Amikor az ember hajnali egykor a csípős hidegben rámolja be a pelenkák tömkelegét a kocsiba, csak megfordul a fejében, hogy más emberek talán éppen magukra húzzák a takarót, és édesdeden hortyognak meleg ágyukban.
Aztán itthon mégiscsak jó már betakargatni őket, feldiézni a sok kis csodát, ami egész nap történt, és kiderül hogy mégiscsak jó így. Nagyon jó.