Tegnap megkezdtem a Nagy Ágyba-visszaszoktatás projektet.
Emma jó ideje velünk alszik, és ez kezd egyre kellemetlenebbé válni. Főleg a harcosabb éjszakákon.
Így aztán elhatároztam, hogy most vagy soha, elkezdem. A Suttogó-féle módszert alkalmazom, szép lassan, türelmesen.
Csütörtök óta lent aludt a vendégszobában anyuval, tegnapelőtt pedig velem. Olyan kutya beteg volt, hogy nem volt értelme felvinni az emeletre, egész éjjeles mászkálás kell hozzá.
Tegnap már egész jól volt, így felavattuk az új ágyat.
Szép kis faágy, rajta kék sátorral, a fejénél gombalámpa.
Odavonszoltunk egy matracot közvetlenül az ágya mellé, azon ágyaztam meg magamnak.
Az elsődleges cél az, hogy megnyerjem a bizalmát, és végigaludjon egy éjszakát a saját ágyában.
Tehát első éjszaka
Iván még ébren volt, mikor felhurcolkodtunk. Tovább nem tudtunk várni, Emma majdnem elaludt a kanapén.
Iván nagyon felélénkült, hiszen ő mindig egyedül alszik el.
Emma kicsit olvasgatott, majd lakapcsolta a villanyt. Iván hosszasan bohóckodott, vihogott a csendben.
Végül elnyugodtak, elaludtak.
Az éjszaka első felében Emmára több köhögőroham tört rá, végül éjfélkor Jura felhozta a hidegpárásítót, utána már sokkal jobb volt a levegő a szobában, Emma is elnyugodott.
Az éjszaka második felében többször is (négyszer-ötször) felriadt, szólongatott, de mindig megnyugtattam, hogy ott vagyok mellette. Néha a kezemet szorongatta hosszasan.
Reggel aztán Iván ébredt először, kicsit odakucorodott mellém. Bőven hét után keltünk fel.
Én teljesen össze vagyok törve, borzasztó kényelmetlen az a matrac...
Első lépésben szeretném elérni, hogy stabilan átaludja az éjszakát a saját ágyában. A Suttogó szerint akár hetek is telhetnek el így...
2007/02/08
2007/02/04
Iván határozottan gyógyultnak tekinthető, és én is egész jól vagyok már. Sajnos Emma csütörtök éjjel belázasodott, mint másnap kiderült, tüszös mandulagyulladás. Már megint...
Napokig brutálisan lázas volt, mára már picit összeszedte magát, most éppen nagyon taknyos. Holnap megyünk vissza az orvoshoz kontrollra.
Úgy tűnik ez végigsöpör mindenkin a családban.
Az akadozó netezésemnek időihiány miatt más oka is van, kissé vicces, eddig netem nem volt, most gépem nincs. A nagygép teljesen összeomlott, leginkább fel kéne égetni, és sóval behinteni a helyét. (Esetleg újrahúzni, dehát...)
Napokig brutálisan lázas volt, mára már picit összeszedte magát, most éppen nagyon taknyos. Holnap megyünk vissza az orvoshoz kontrollra.
Úgy tűnik ez végigsöpör mindenkin a családban.
Az akadozó netezésemnek időihiány miatt más oka is van, kissé vicces, eddig netem nem volt, most gépem nincs. A nagygép teljesen összeomlott, leginkább fel kéne égetni, és sóval behinteni a helyét. (Esetleg újrahúzni, dehát...)
2007/01/30
Kutya betegen fekszünk itthon Ivánnal. Jobbára csak heverészünk összebújva a kihúzott kanapén, és meséket nézünk. Az orrunkból ömlik a takony, és csak szédelgünk. Ő most lefeküdt aludni, én pedig szívem szerint mellé kucorodnék egy közös durmolásra. De ó jaj, vár rám az ellazsált házimunkák egész sora.
No csak semmi mártírkodás, kizárólag a minimum üzemmód...
Ez a hét amúgy is piszok lassan telik, reggel azt hittem, hogy már legalább csürörtök van, de a naptár kiábrándított, ez még csak a kedd.. Jajj...
No csak semmi mártírkodás, kizárólag a minimum üzemmód...
Ez a hét amúgy is piszok lassan telik, reggel azt hittem, hogy már legalább csürörtök van, de a naptár kiábrándított, ez még csak a kedd.. Jajj...
2007/01/29
Azzal, hogy az ember gyereket vállal, egy sor igen kellemetlen dolog jelenik meg az életében. Ezzel ki ki saját vérmérséklete szerint tud megharcolni.
Nos a kóros kialvatlanságon kívül biztos top tizes a "ragacsos dolgok kiömlése olyan helyekre, ahonnan legkevésbé szeretnénk feltakarítani ragacsos dolgokat".
Ma reggel Iván békésen ücsörgött a kanapén (betegség okán tartózkodik itthon), és én megpróbáltam kihasználni az alkalmat egy kis házimunkára.
Sietve szétválogattam a szennyest, és bedobtam egy mosást. Közben rá-rákukkantottam kicsiny fiamra, aki valami mese előtt ült a kanapén háttal nekem. Mozdulatlannak látszott a kis szőke kobak.
Dolgom végeztén épp dícsérni készültem, mikor megláttam, hogy ez a kis ördögfióka szétlocsolt a kanapént egy cumisüvegnyi szörpöt, és beleáztatott egy maréknyi csokigolyót. Majd az egész közepébe ült.
Úgy nézett ki a kanapé, mintha egy falkányi vizeletvisszatartási gondokkal küszködő, hasmenéses nyúl vonult volna végig rajta. (Igen, most már tudom, a felázott csokis müzligolyó pont ÚGY néz ki...)
A kis mocsok még ki is röhögött...
Ezután már szinte semmiség volt, hogy az asztalon felrúgott egy (teli) üveg Stolad szirupot. Aki látott már Stodalt, tudja hogy nézhetett ki a konyhaasztal...
De hát nem tudom mit várjak egy olyan naptól, ami úgy indult, hogy hajnalban a mellettem alvó Emma brutálisan összepisilte magát (engem, és az ágyat a mértani közepén)...
Nos a kóros kialvatlanságon kívül biztos top tizes a "ragacsos dolgok kiömlése olyan helyekre, ahonnan legkevésbé szeretnénk feltakarítani ragacsos dolgokat".
Ma reggel Iván békésen ücsörgött a kanapén (betegség okán tartózkodik itthon), és én megpróbáltam kihasználni az alkalmat egy kis házimunkára.
Sietve szétválogattam a szennyest, és bedobtam egy mosást. Közben rá-rákukkantottam kicsiny fiamra, aki valami mese előtt ült a kanapén háttal nekem. Mozdulatlannak látszott a kis szőke kobak.
Dolgom végeztén épp dícsérni készültem, mikor megláttam, hogy ez a kis ördögfióka szétlocsolt a kanapént egy cumisüvegnyi szörpöt, és beleáztatott egy maréknyi csokigolyót. Majd az egész közepébe ült.
Úgy nézett ki a kanapé, mintha egy falkányi vizeletvisszatartási gondokkal küszködő, hasmenéses nyúl vonult volna végig rajta. (Igen, most már tudom, a felázott csokis müzligolyó pont ÚGY néz ki...)
A kis mocsok még ki is röhögött...
Ezután már szinte semmiség volt, hogy az asztalon felrúgott egy (teli) üveg Stolad szirupot. Aki látott már Stodalt, tudja hogy nézhetett ki a konyhaasztal...
De hát nem tudom mit várjak egy olyan naptól, ami úgy indult, hogy hajnalban a mellettem alvó Emma brutálisan összepisilte magát (engem, és az ágyat a mértani közepén)...
2007/01/26
Receptblog
Nem vagyok az a receptíró fajta, én inkább olyan vagyok, aki szép csendben kipróbálja, amit mások írnak.
De most itt van mégis egy, végtelenül egyszerű és nagyon finom. A Kapa, kasza, fakanál utolsó részéből csentem el. Íme:
Sütőtökleves
Végy néhány kisméretű sütőtököt, vágd le a tetejét, kapard ki a magokat. Tegyél bele jó sok reszelt sajtot, sót, borsot, (én még fehér borsot is tettem bele) szerecsendiót. Öntsd fel a teteje alatti 1-2 cm-ig tejszínnel, és vissza rá a tetejét.
Forró sütőben 40-45 perc.
Nyammi!
Nem vagyok az a receptíró fajta, én inkább olyan vagyok, aki szép csendben kipróbálja, amit mások írnak.
De most itt van mégis egy, végtelenül egyszerű és nagyon finom. A Kapa, kasza, fakanál utolsó részéből csentem el. Íme:
Sütőtökleves
Végy néhány kisméretű sütőtököt, vágd le a tetejét, kapard ki a magokat. Tegyél bele jó sok reszelt sajtot, sót, borsot, (én még fehér borsot is tettem bele) szerecsendiót. Öntsd fel a teteje alatti 1-2 cm-ig tejszínnel, és vissza rá a tetejét.
Forró sütőben 40-45 perc.
Nyammi!
Tegnap beszéltem a hivatalos listáról felhívott nagyon hivatalos szervíz hivatalos szerelőjével, hogy ugyanár jöjjön ki leszszíves hivatalosan megnézni a nemhivatalosan beszerelt kazánt, hogy hivatalosan hitelesítse a jótállási jegyet.
Kérdi mikor vagyunk otthon.
Mondom neki, hogy holnap (azaz ma) kilenctől. (Hát addig csak visszaérek az oviból).
Nyolckor vadul csörög a telefonom, itt az ember.
Na persze mindenki pizsiben, csipásan nyomta még, épphogy elkezdődött a napunk.
A gyekekek üvöltöttek, mi nem értettük hogy mit magyaráz, tekert kettőt valami kütyün, párat egy másik bizbaszon, tizenkettőezer forint kezitcsókolom.
Hivatalossá vált a kazánunk...
Kérdi mikor vagyunk otthon.
Mondom neki, hogy holnap (azaz ma) kilenctől. (Hát addig csak visszaérek az oviból).
Nyolckor vadul csörög a telefonom, itt az ember.
Na persze mindenki pizsiben, csipásan nyomta még, épphogy elkezdődött a napunk.
A gyekekek üvöltöttek, mi nem értettük hogy mit magyaráz, tekert kettőt valami kütyün, párat egy másik bizbaszon, tizenkettőezer forint kezitcsókolom.
Hivatalossá vált a kazánunk...
2007/01/25
2007/01/23
Jura minap leparkolt a kerítés előtt, de elfelejtette behúzni a kéziféket.
Már jócskán bent járt a kertben, mikor nagy csörömpölére lett figyelmes. A kocsija elgurult, és beleállt a kerítésbe. Különösebb baja nem lett szerencsére, mert a drótkerítést lilaakác fonja be sűrűn.
Az szembeszomszéd bácsinak szeme sem rezzent, még ütemet sem váltott kapálgatás közben. Hogy magában mit gondolt nem tudjuk, de egy biztos, oka van annak, hogy vidéken kevesebben kapnak infarktust...
Már jócskán bent járt a kertben, mikor nagy csörömpölére lett figyelmes. A kocsija elgurult, és beleállt a kerítésbe. Különösebb baja nem lett szerencsére, mert a drótkerítést lilaakác fonja be sűrűn.
Az szembeszomszéd bácsinak szeme sem rezzent, még ütemet sem váltott kapálgatás közben. Hogy magában mit gondolt nem tudjuk, de egy biztos, oka van annak, hogy vidéken kevesebben kapnak infarktust...
A kipufogóról jut eszembe, szerán egy jól irányzott mozdulattal leszakadt az egész.
Veresről Botyiig húztam magam után, vészvillogóval, nagy csörömpölve.
Olyan kedvesek az emberek, sokat mutogattak, hogy le van szakadva a kipufogóm.
Én minden alkalommal kedélyesen visszaintettem, hogy tudom, de hát ez van, mit van mit tenni.
Majd becsörömpöltem a szerelőhöz, és mondtam neki, hogy picinykét előrébb hoznám a kipufogó cserét mondjuk úgy másnapra. Megértően bólogatott.
Azt is mondtam neki, hogy deviszontmostazonnal csináljon valamit a kocsival, mert nekem háromszáz helyre kell nagyjából egyszerre odaérnem, és nagyon fontos dolgokat intéznem. És már el is késtem.
Nem tudot mit tenni, leszedte a kipufogómat, ettől viszont olyan hangorkánnal repesztettem végig az utakon, hogy a kamaszlányok térde beleremegett és mind utánam fordultak. Csalódniuk kellett minduntalan, mikor meglátták a kis puntót, egy zilált fejű nővel, telepakolva gyerekkel.
Veresről Botyiig húztam magam után, vészvillogóval, nagy csörömpölve.
Olyan kedvesek az emberek, sokat mutogattak, hogy le van szakadva a kipufogóm.
Én minden alkalommal kedélyesen visszaintettem, hogy tudom, de hát ez van, mit van mit tenni.
Majd becsörömpöltem a szerelőhöz, és mondtam neki, hogy picinykét előrébb hoznám a kipufogó cserét mondjuk úgy másnapra. Megértően bólogatott.
Azt is mondtam neki, hogy deviszontmostazonnal csináljon valamit a kocsival, mert nekem háromszáz helyre kell nagyjából egyszerre odaérnem, és nagyon fontos dolgokat intéznem. És már el is késtem.
Nem tudot mit tenni, leszedte a kipufogómat, ettől viszont olyan hangorkánnal repesztettem végig az utakon, hogy a kamaszlányok térde beleremegett és mind utánam fordultak. Csalódniuk kellett minduntalan, mikor meglátták a kis puntót, egy zilált fejű nővel, telepakolva gyerekkel.
Kicsit kiszólok a naplómból, mert az előző post-ra érkezett egy komment, ami szerintem nagyon tanulságos, és inkább itt válaszolnék rá.
Eljön az a pillanat, mikor a blogírás párbeszéddé alakul (olykor-olykor), és bár ilyenkor elvész a romantikus báj, a papirszagú naplófíling, azért ez nagyon jó dolog tud lenni.
Így tehát válaszom az előző kommentre:
Kedves Anonymous!
Megpróbálok minden kérdésedre válaszolni :-)))
Régebben, valóban nem rendelkeztem megfelelő erkölcsi tartással, de ez nem abban nyilvánult meg, hogy nem tiszteltem más ember házasságát, hanem abban, hogy önmagamat nem tiszteltem eléggé, ezért belementem olyan dolgokba is, amikbe nem feltétlenül kellett volna.
Nem bántam meg, csak tanultam belőle, erősebb lettem tőle.
Egész pontosan nem emlékszem, de úgy hiszem minden férfiról tudtam az életemben, hogy nős-e, vagy sem. (No meg persze nem csak nős pasijaim voltak, hanem függetlenek is. Nem hiszem, hogy valaha is "ráhajtottam" volna egy nős pasira, egyrészt nem volt szokásom, másrészt szükség sem volt rá, jöttek maguktól.)
Egy házasság kizárólag két emberre tartozik, és ahova befér egy harmadik, ott már nem mennek rendben a dolgok.
Ha egy férfi házas ember létére elkezd (fogalmazzunk finoman) udvarolni egy másik nőnek, ott bizony nagy bajok vannak. A harmadik olyan értelemben valóban nem hibás, hogy ő következménye lehet egy széthulló házasságnak, oka semmiféleképpen.
Az a feleség mondhatja szerencsésnek ilyenkor magát, ha a férje egy olyan szeretőbe botlik, aki semmit sem akar tőle, csak pár jó dugást, és maximum pár hónap után tovább lép.
Mondom ezt férjes asszonyként is, mert hiszem azt, hogy jelen pillanatban nem született olyan nő erre a földre, aki az én férjemet el tudná tőlem csábítani.
Nem is sejtjük, mi nők, mennyire bántjuk, kínozzuk azokat a férfiakat, akik szeretnek minket. A legtöbb férfi megszeret egy nőt, olyannak amilyen, és szeretné, ha olyan is maradna (itt most leginkább nem a külsőre gondolok).
Mi nők vagyunk az okosabbak, erősebbek, a mi kezünkben van a családunk boldogulása. Nekünk kell a férjünk mögé állnunk (nem elé!), és támogatnunk mindenben. Nem kell a sok rizsa arról, hogy de bezzeg milyen unalmas fajankó lett belőle, aki másra sem képes csak a takaró alá szellenteni, és tévét bámulni (mellettünk lett ilyen, de miért is?!).
Meg hogy mi sokkal többet vállalunk magunkra, munka, háztartás, gyereknevelés bla, bla, bla. Ez rizsa, sóder.
Ha egy férfit "jól tart" egy nő, akkor az a csillagokat lehozza az égről, és a lábaink elé hinti, és minden kívánságunkat teljesíti.
Az már csak hab a tortán, hogy oda más nő nem férkőzhet be, nincs az a bombázó, aki képes lenne elcsavarni egy ilyen férfi fejét.
Mondom ezt úgy, hogy mögöttem van sok harcos év, és négy év boldog házasság. Én sem riszálom magamat minden este rafinált csipkés fehérneműben, néha veszekszünk is, haragszunk is olykor egymásra, üvöltözés is felveri néhanapján a ház csendjét, de ha belenézünk egymás szemébe tudjuk, a legjobb dolog, ami történhetett velünk az életben az az, hogy itt vagyunk egymásnak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az előző állításom nem csak egy klassz frázis, hanem valóság.
A valaha volt nős és facér szeretőim pedig?
Van olyan nős ember, aki azóta elvált, van aki nem. Van olyan facér, aki megnősült, és van aki azóta agglegény, van olyan is, aki megnősült, aztán el is vált azóta.
Néhanapján beszélek egyik-másikukkal, olykor sajnálatukat fejezik ki, hogy én nem vagyok az a házasságtörő típus, és a végsőkig hűséges vagyok a férjemhez :-))))
Eljön az a pillanat, mikor a blogírás párbeszéddé alakul (olykor-olykor), és bár ilyenkor elvész a romantikus báj, a papirszagú naplófíling, azért ez nagyon jó dolog tud lenni.
Így tehát válaszom az előző kommentre:
Kedves Anonymous!
Megpróbálok minden kérdésedre válaszolni :-)))
Régebben, valóban nem rendelkeztem megfelelő erkölcsi tartással, de ez nem abban nyilvánult meg, hogy nem tiszteltem más ember házasságát, hanem abban, hogy önmagamat nem tiszteltem eléggé, ezért belementem olyan dolgokba is, amikbe nem feltétlenül kellett volna.
Nem bántam meg, csak tanultam belőle, erősebb lettem tőle.
Egész pontosan nem emlékszem, de úgy hiszem minden férfiról tudtam az életemben, hogy nős-e, vagy sem. (No meg persze nem csak nős pasijaim voltak, hanem függetlenek is. Nem hiszem, hogy valaha is "ráhajtottam" volna egy nős pasira, egyrészt nem volt szokásom, másrészt szükség sem volt rá, jöttek maguktól.)
Egy házasság kizárólag két emberre tartozik, és ahova befér egy harmadik, ott már nem mennek rendben a dolgok.
Ha egy férfi házas ember létére elkezd (fogalmazzunk finoman) udvarolni egy másik nőnek, ott bizony nagy bajok vannak. A harmadik olyan értelemben valóban nem hibás, hogy ő következménye lehet egy széthulló házasságnak, oka semmiféleképpen.
Az a feleség mondhatja szerencsésnek ilyenkor magát, ha a férje egy olyan szeretőbe botlik, aki semmit sem akar tőle, csak pár jó dugást, és maximum pár hónap után tovább lép.
Mondom ezt férjes asszonyként is, mert hiszem azt, hogy jelen pillanatban nem született olyan nő erre a földre, aki az én férjemet el tudná tőlem csábítani.
Nem is sejtjük, mi nők, mennyire bántjuk, kínozzuk azokat a férfiakat, akik szeretnek minket. A legtöbb férfi megszeret egy nőt, olyannak amilyen, és szeretné, ha olyan is maradna (itt most leginkább nem a külsőre gondolok).
Mi nők vagyunk az okosabbak, erősebbek, a mi kezünkben van a családunk boldogulása. Nekünk kell a férjünk mögé állnunk (nem elé!), és támogatnunk mindenben. Nem kell a sok rizsa arról, hogy de bezzeg milyen unalmas fajankó lett belőle, aki másra sem képes csak a takaró alá szellenteni, és tévét bámulni (mellettünk lett ilyen, de miért is?!).
Meg hogy mi sokkal többet vállalunk magunkra, munka, háztartás, gyereknevelés bla, bla, bla. Ez rizsa, sóder.
Ha egy férfit "jól tart" egy nő, akkor az a csillagokat lehozza az égről, és a lábaink elé hinti, és minden kívánságunkat teljesíti.
Az már csak hab a tortán, hogy oda más nő nem férkőzhet be, nincs az a bombázó, aki képes lenne elcsavarni egy ilyen férfi fejét.
Mondom ezt úgy, hogy mögöttem van sok harcos év, és négy év boldog házasság. Én sem riszálom magamat minden este rafinált csipkés fehérneműben, néha veszekszünk is, haragszunk is olykor egymásra, üvöltözés is felveri néhanapján a ház csendjét, de ha belenézünk egymás szemébe tudjuk, a legjobb dolog, ami történhetett velünk az életben az az, hogy itt vagyunk egymásnak.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy az előző állításom nem csak egy klassz frázis, hanem valóság.
A valaha volt nős és facér szeretőim pedig?
Van olyan nős ember, aki azóta elvált, van aki nem. Van olyan facér, aki megnősült, és van aki azóta agglegény, van olyan is, aki megnősült, aztán el is vált azóta.
Néhanapján beszélek egyik-másikukkal, olykor sajnálatukat fejezik ki, hogy én nem vagyok az a házasságtörő típus, és a végsőkig hűséges vagyok a férjemhez :-))))
2007/01/15
Igaza volt Árpinak, tényleg lukas a kipufogóm.
Nagyon sok magyar forintért meg is fogja csinálni egy kedves szerelőbácsi.
Kicseréli, meg minden.
Valamint adakozik az ovi javára is.
Vannak ilyen kedves szerelőbácsik.
A szódás meg majdnem ránkvágta az ajtót, mikor bekopogtunk, hogy szivesen vennénk egy kis felajánlást az ovis gyerekek részére. (Merthogy szombaton jótékonysági ovis bál.)
Ő meg (a szódás) nagyon csúnyán nézett, pedig szépen kértük. Hát ilyenek ezek. Biztos veri a lovát is...
Nagyon sok magyar forintért meg is fogja csinálni egy kedves szerelőbácsi.
Kicseréli, meg minden.
Valamint adakozik az ovi javára is.
Vannak ilyen kedves szerelőbácsik.
A szódás meg majdnem ránkvágta az ajtót, mikor bekopogtunk, hogy szivesen vennénk egy kis felajánlást az ovis gyerekek részére. (Merthogy szombaton jótékonysági ovis bál.)
Ő meg (a szódás) nagyon csúnyán nézett, pedig szépen kértük. Hát ilyenek ezek. Biztos veri a lovát is...
Történt pediglen, hogy egy reggel úgy ébredtem, hogy álmodtam egy klassz regényt.
Nem ez az első eset, hát kaptam magam, gyorsan megírtam a vázlatot még aznap. Elkezdtem kidolgozni a figurákat, cselekményt.
Aztán itt meg is álltam. Csak nem sikerült elkezdenem, mert attól tartok valami középszerű vacak kerekedik ki belőle.
Keseregtem is Jurának egy sort, hogy hát a fene vigye el, minden tisztességes szakmának van iskolája, kell legyen az írásnak is.
Kiderült, hogy (véletlenül?!) épp a minap hallott róla, Magyar Író Akadémia.
Hát ide fogok én járni februártól.
Két szemeszteres, a második szemeszter elvégzése után szakmát is ad. Irodalmi és alkalmazott írói referens is lehet még belőlem...
Nem ez az első eset, hát kaptam magam, gyorsan megírtam a vázlatot még aznap. Elkezdtem kidolgozni a figurákat, cselekményt.
Aztán itt meg is álltam. Csak nem sikerült elkezdenem, mert attól tartok valami középszerű vacak kerekedik ki belőle.
Keseregtem is Jurának egy sort, hogy hát a fene vigye el, minden tisztességes szakmának van iskolája, kell legyen az írásnak is.
Kiderült, hogy (véletlenül?!) épp a minap hallott róla, Magyar Író Akadémia.
Hát ide fogok én járni februártól.
Két szemeszteres, a második szemeszter elvégzése után szakmát is ad. Irodalmi és alkalmazott írói referens is lehet még belőlem...
2007/01/09
Elindult hát végre ez a páratlan esztendő!
Mindenki visszatért a dolgos hétköznapokba, beindult az ovi-bölcsi, Jura dolgozik, én pedig végre összekaphatom a házat, úgy ahogy azt én szeretném. Sok dolog van még vele, de már alakul, mindent szép sorjában meg fogok csinálni.
Ma voltam a bölcsiben beszélgetni Iván gondozó nénijével, és szinte csak jót tudott mondani a kiskrampuszról.
Ez a gyerek egy zseni, eddig is tudtam, dagad a büszke anyai kebelem!
Rossz hír sajnos, hogy nagyon észrevehető, hogy rosszul hall, újra indulnak a turai túrák. Jajjj...
Kicsi Emmám vidáman vetette bele magát az ovis életbe, nagy előnye a kórházasdival, hogy itt nem szurkálják tűkkel, és nem nyomkodják, vizsgálgatják.
Van viszont sok játék, dal, mondóka, szeretgetés.
Ráadásul az egyik másik csoport dadusa hogy, hogy nem, nagy szerelembe esett Emmával, amikor a hiányzás után újra mentünk, boldogan ölbekapta, csókolgatta, hogy végre újra látja és meggyógyult.
Ezektől az epizódoktól tudom, hogy jó helyen van a gyerekem.
Másrészről pedig újabb csodálattal adózom Emmának, hogy ilyen páratlan személyiséggel lett megáldva. Olyan elbűvölő temperamentuma van, hogy szinte kivétel nélkül mindenkit levesz a lábáról. A kórházi kezelőorvosa is szinte szerelmes belé, félórákat elhallgatja, ahogy Emma csacsog.
Több okból is szerencsés vagyok.
Egyrészt mert ilyen gyerekem van, másrészt pedig hogy ilyen emberekkel vagyunk körülvéve.
Mindenki visszatért a dolgos hétköznapokba, beindult az ovi-bölcsi, Jura dolgozik, én pedig végre összekaphatom a házat, úgy ahogy azt én szeretném. Sok dolog van még vele, de már alakul, mindent szép sorjában meg fogok csinálni.
Ma voltam a bölcsiben beszélgetni Iván gondozó nénijével, és szinte csak jót tudott mondani a kiskrampuszról.
Ez a gyerek egy zseni, eddig is tudtam, dagad a büszke anyai kebelem!
Rossz hír sajnos, hogy nagyon észrevehető, hogy rosszul hall, újra indulnak a turai túrák. Jajjj...
Kicsi Emmám vidáman vetette bele magát az ovis életbe, nagy előnye a kórházasdival, hogy itt nem szurkálják tűkkel, és nem nyomkodják, vizsgálgatják.
Van viszont sok játék, dal, mondóka, szeretgetés.
Ráadásul az egyik másik csoport dadusa hogy, hogy nem, nagy szerelembe esett Emmával, amikor a hiányzás után újra mentünk, boldogan ölbekapta, csókolgatta, hogy végre újra látja és meggyógyult.
Ezektől az epizódoktól tudom, hogy jó helyen van a gyerekem.
Másrészről pedig újabb csodálattal adózom Emmának, hogy ilyen páratlan személyiséggel lett megáldva. Olyan elbűvölő temperamentuma van, hogy szinte kivétel nélkül mindenkit levesz a lábáról. A kórházi kezelőorvosa is szinte szerelmes belé, félórákat elhallgatja, ahogy Emma csacsog.
Több okból is szerencsés vagyok.
Egyrészt mert ilyen gyerekem van, másrészt pedig hogy ilyen emberekkel vagyunk körülvéve.
2007/01/02
Ez hosszú lesz és véres. Aki nem bírja az ilyesmit, lapozzon.
Ezt a bejegyzést a többi közül talán leginkább magamnak írom, afféle terápia, ki kell írni, mert belül vérzik és sajog.
Ez a reggel (december 30.) pont úgy kezdődött, mint minden reggel hónapok óta. Iván átcsattogott hajnalban, és mivel aludni nem bír, csak piszkál mindannyiunkat, Jura egy nagy sóhajjal felkelt, hogy levigye a nappaliba. Az elkövetkező pár perc örök titok marad, hogy mi történt és hogyan. Én csak a nagy zuhanást, gurulást hallottam, pontosan olyat, amilyet a harmadosztályú krimikben hall az ember, ha legurul valaki egy lépcsőn.
Szinte azonnal felharsan Iván ordítása.
Rohantam le a lépcsőn (shit, shit, shit! kibaszott szemüveg nélkül, félvakon, halálra rémülten botorkáltam). A látvány leírhatatlan, Jura fejjel lefelé, hanyatt feküdt a lépcsőn, ájultan, a mellkasán öcsi feküdt, az apja szorította magához. Reszkettem, mint a nyárfalevél, hisztérikusan jajongtam: "mi történt, mi történt, mi van a gyerekkel?"
Jura nem válaszolt, vértócsa növekedett a feje alatt.
Felkaptam a gyereket, reszkető kézzel tapogattam át, de neki semmi baja, csak az ijedtség. El is csendesedett az ölemben.
Jura kezdett feltápászkodni, a fejéből ömlött a vér. A fejsebek bármily kicsik is, nagyon véreznek, kicsi vér is rengetegnek látszik - ezek zakatoltak a fejemben, ebbe kapaszkodtam. Jurát felültettem, megnéztem a fejét, szerencsére nem látszott vészesnek a seb, idő közben el is állt a vérzés.
Felvittem Ivánt az emeletre, ott állt a lépcső tetején Emma álmosan, ijedten.
Anya, mi történt?
Apa és öcsike leesett a lépcsőn, apa beütötte a buci fejét, gyere, segíts anyának, vonatozzatok öcsikével a szobátokban, amíg anya segít apának.
Jó, gyerek ecsike, vonatozzunk.
Rájuk csuktam a gyerekszoba rácsát, és rohantam vissza Jurához. Ő közben bevonszolta magát a fürdőszobába, a szőnyegen feküdt.
Hogy vagy, hívjak mentőt? - kérdetzem, de nem nagyon válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy jól van. Teljesen összefüggően beszélt, tudott járni. Úgy döntöttem, nem hívok mentőt, elviszem én orvoshoz (talán hívnom kellett volna, nem tudtam megítélni a valós állapotát, ami sokkal rosszabb volt, mint az akkor látszott).
A takarítónőmet értem el, aki a faluban lakik, az ő férje jött át vigyázni a gyerekekre. Közben Jura kitámolygott a fürdőből, úgy ahogy lemosta a vért az arcáról, felvette a ruhákat, amiket a kezébe nyomtam.
Mikor meglátta a vértől iszamos előszobát, döbbenten nézett rám.
Úr Isten, itt mi történt? - kérdezte.
Leestél a lépcsőn, nem emlékszel?
Leroskadt a földre. Nem emlékszik.
Közben megérkezett a takarítónőm férje, akire a gyerekeket bíztam (örök hálám innen is nekik!).
Hívtam anyut is, hogy azonnal hívja öcsémet üljenek kocsiba, és rohamtempóban jöjjenek ki, mert Jura biztos hogy kórházba kerül.
Beültünk a kocsiba, tejfehér ködben vezettem a Misszióba (a veresi ügyeletre).
A kocsiban derült ki véglegesen, hogy Jura teljesen zavart, nagyon súlyos emlékezetkiesése van, a nevére és a személyes adataira emlékszik, semmi másra. Azt sem tudja milyen évet, hónapot írunk.
A Misszióban lemosták a fejét, kapott rá egy géz lapot, egy hálós sapit, meg egy papírkát. Vigyem át Vácra - mondták.
Hát irány Vác. Közben Jura elkezdte kérdezgetni, hogy mi történt. Százszor, ezerszer ismételt el pár mondatot.
- Mi történt velem?
- Leestél öcsikével a lépcsőn.
- Te jó ég, de béna vagyok.
- Nem vagy az, öcsikének semmi baja.
- Őt biztos ösztönösen védtem.
Kis szünet.
- Úr Isten, de furcsa álmaim voltak...
- Azok nem álmok...
Kis csend.
- Mi történt velem?
És így tovább, százszor, ezerszer. Hol vagyunk, hová megyünk? Minden azonnal elfelejtett.
- Tél van?
- Igen.
- Látom, mert odakint minden havas. Milyen nap van?
- December 30.
- Holnap szilveszter?
- Igen
- És a karácsony?
- Elmúlt már...
- Nem emlékszem...
Idegtépő lassú út után a ködben megérkeztünk a váci kórházba. Azonnal behívtak minket. Beléptünk a sürgősségi betegfelvétel megnyugtató rutinjába.
Egy nagyon kedves dokihoz kerültünk, aki megnézte Jurát. A fejét össze kell varrni, hívok, egy neurológust konzultálni, addig meg kell röntgenezni, és kap egy rögzítő kötést is a kezére.
Kaptunk papírt, fel a röntgenre. Koponya-, kéz- röntgen. Szerencsére törés nincs.
Vissza a sürgősségire. Amíg a neurológus megérkezik összevarrják a fejét. Ha gondolom, menjek ki addig.
Semmiféleképpen nem hagyon magára - mondtam. Olyan gyámoltalan volt, összezavarodva, mindent azonnal elfelejtve, teljes tér- és idővákuumban.
Egy injekciót kapott a fejébe, elkezdték összevarrni (akkor leültem egy ütemre), majd kapott egy tetanuszt is.
Aztán kapott egy szép gipszet a kezére.
Amikor megérkezett a neurológus, nem mehettem be vele.
Halálra aggódtam magam addig kint. Akkor majdnem elsírtam magam. Amikor kijött az orvos, mondta, hogy a neurológus szerint nincs nagy baj.
Amikor visszajött rám nézett.
Hát a férje?
Még nem jött ki - mondtam.
Bement és megkereste. Egy félreeső szobában ült, valaki odaültette, ő meg várt. Olyan végtelen és gyámoltalan volt, véres fejjel és pólóban, felkötött kézzel, csodálkozó zavarral az arcán. Összecsavarodott a szívem...
Felküldtek minket a másodikra, kapott egy szép kék karkötőt, és a kezeme nyomtak egy halom papírt. A liftben kicsit beleolvastam, de persze semmit sem értettem a latin szavakból, az amnéziára meg magamtól is rájöttem.
Közben Jura engedelmesen baktatott mellettem, folyamatosan kérdezgetett, de mindent azonnal elfelejtett. Nagyon, nagyon ijesztő volt!
Egy hatágyas szobában kapunk ágyat, egyedül voltunk, kettesben. Le kellett menjek a büfébe, mert az orvos azt mondta itassam, de persze innivalónk nem volt.
Nem nagyon akart elengedni, én voltam egy egyetlen ismerős arc a nagy alaktalan masszában, százszor és ezerszer megígértem neki, hogy vele maradok, nem hagyom egyedül, vigyázok rá.
Rájöttem, hogy amit írva lát, arra jobban emlékszik, ezért kértem a nővérektől egy tollat és papírt, majd ráírtam:
"Leestél a lépcsőn, beütötted a fejedet és a kezedet, most kórházban vagy"
A másik oldalára pedig:
"Lementem a büfébe, nagyon sietek, max. 10 perc és itt vagyok. presh"
A kezébe nyomtam.
Mikor felértem, a papírt szorongatta, és nagyon megörült nekem. Nem is voltál ott sokáig - mondta.
Lassan kezdett feltisztulni a tudata, és akkor nagyon megkönnyebbültem. Közben megérkeztek a barátok is, hoztak kórházi ellátmányt, már igen jókedvűek voltunk.
Sokat szundikált még, de sokmindenre emlékezett már, és ez az ő lelkének is nagyon jót tett.
Este szorongva hagytam ott, őrizni szerettem volna az álmát, vigyázni rá, de közben már haza is húzott a szívem, Ivánt saját szememmel akartam látni, hogy teljesen jól van, végigtapogatni, hogy minden porcijája ép.
Tegnap, az elmúlt év utolsó napján fogtam egy vödör mosószeres vizet, meg egy mosogatószivacsot, és végigsikáltam az előszobát. Felmosták a vért, mire hazaértem este, és én is felmostam számtalanszor, de mindig ott láttam a vércseppeket. Térden csúszva sikáltam, mint Ágnes asszony.
Öcsi másnap reggel megállt a lépcső alján, felnézett rá, majd bizonytalanul ezt mondta:
- Apa?
Mi marad vajon meg neki ebből, és vajon én mikor felejtem el végre, azt a rémisztő hangot. És vajon mikor nem ezt fogom mindig hallani, újra és újra lejátszva a fejemben ahogy lerohanok a lépcsőn, csak a fejemben mindig holtan látom őket. Az álmaimban vér és vér mindig mindenhol.
Jura csak arra a napra nem emlékszik, és a helyzet az, hogy én is szeretném elfelejteni!
Ezt a bejegyzést a többi közül talán leginkább magamnak írom, afféle terápia, ki kell írni, mert belül vérzik és sajog.
Ez a reggel (december 30.) pont úgy kezdődött, mint minden reggel hónapok óta. Iván átcsattogott hajnalban, és mivel aludni nem bír, csak piszkál mindannyiunkat, Jura egy nagy sóhajjal felkelt, hogy levigye a nappaliba. Az elkövetkező pár perc örök titok marad, hogy mi történt és hogyan. Én csak a nagy zuhanást, gurulást hallottam, pontosan olyat, amilyet a harmadosztályú krimikben hall az ember, ha legurul valaki egy lépcsőn.
Szinte azonnal felharsan Iván ordítása.
Rohantam le a lépcsőn (shit, shit, shit! kibaszott szemüveg nélkül, félvakon, halálra rémülten botorkáltam). A látvány leírhatatlan, Jura fejjel lefelé, hanyatt feküdt a lépcsőn, ájultan, a mellkasán öcsi feküdt, az apja szorította magához. Reszkettem, mint a nyárfalevél, hisztérikusan jajongtam: "mi történt, mi történt, mi van a gyerekkel?"
Jura nem válaszolt, vértócsa növekedett a feje alatt.
Felkaptam a gyereket, reszkető kézzel tapogattam át, de neki semmi baja, csak az ijedtség. El is csendesedett az ölemben.
Jura kezdett feltápászkodni, a fejéből ömlött a vér. A fejsebek bármily kicsik is, nagyon véreznek, kicsi vér is rengetegnek látszik - ezek zakatoltak a fejemben, ebbe kapaszkodtam. Jurát felültettem, megnéztem a fejét, szerencsére nem látszott vészesnek a seb, idő közben el is állt a vérzés.
Felvittem Ivánt az emeletre, ott állt a lépcső tetején Emma álmosan, ijedten.
Anya, mi történt?
Apa és öcsike leesett a lépcsőn, apa beütötte a buci fejét, gyere, segíts anyának, vonatozzatok öcsikével a szobátokban, amíg anya segít apának.
Jó, gyerek ecsike, vonatozzunk.
Rájuk csuktam a gyerekszoba rácsát, és rohantam vissza Jurához. Ő közben bevonszolta magát a fürdőszobába, a szőnyegen feküdt.
Hogy vagy, hívjak mentőt? - kérdetzem, de nem nagyon válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy jól van. Teljesen összefüggően beszélt, tudott járni. Úgy döntöttem, nem hívok mentőt, elviszem én orvoshoz (talán hívnom kellett volna, nem tudtam megítélni a valós állapotát, ami sokkal rosszabb volt, mint az akkor látszott).
A takarítónőmet értem el, aki a faluban lakik, az ő férje jött át vigyázni a gyerekekre. Közben Jura kitámolygott a fürdőből, úgy ahogy lemosta a vért az arcáról, felvette a ruhákat, amiket a kezébe nyomtam.
Mikor meglátta a vértől iszamos előszobát, döbbenten nézett rám.
Úr Isten, itt mi történt? - kérdezte.
Leestél a lépcsőn, nem emlékszel?
Leroskadt a földre. Nem emlékszik.
Közben megérkezett a takarítónőm férje, akire a gyerekeket bíztam (örök hálám innen is nekik!).
Hívtam anyut is, hogy azonnal hívja öcsémet üljenek kocsiba, és rohamtempóban jöjjenek ki, mert Jura biztos hogy kórházba kerül.
Beültünk a kocsiba, tejfehér ködben vezettem a Misszióba (a veresi ügyeletre).
A kocsiban derült ki véglegesen, hogy Jura teljesen zavart, nagyon súlyos emlékezetkiesése van, a nevére és a személyes adataira emlékszik, semmi másra. Azt sem tudja milyen évet, hónapot írunk.
A Misszióban lemosták a fejét, kapott rá egy géz lapot, egy hálós sapit, meg egy papírkát. Vigyem át Vácra - mondták.
Hát irány Vác. Közben Jura elkezdte kérdezgetni, hogy mi történt. Százszor, ezerszer ismételt el pár mondatot.
- Mi történt velem?
- Leestél öcsikével a lépcsőn.
- Te jó ég, de béna vagyok.
- Nem vagy az, öcsikének semmi baja.
- Őt biztos ösztönösen védtem.
Kis szünet.
- Úr Isten, de furcsa álmaim voltak...
- Azok nem álmok...
Kis csend.
- Mi történt velem?
És így tovább, százszor, ezerszer. Hol vagyunk, hová megyünk? Minden azonnal elfelejtett.
- Tél van?
- Igen.
- Látom, mert odakint minden havas. Milyen nap van?
- December 30.
- Holnap szilveszter?
- Igen
- És a karácsony?
- Elmúlt már...
- Nem emlékszem...
Idegtépő lassú út után a ködben megérkeztünk a váci kórházba. Azonnal behívtak minket. Beléptünk a sürgősségi betegfelvétel megnyugtató rutinjába.
Egy nagyon kedves dokihoz kerültünk, aki megnézte Jurát. A fejét össze kell varrni, hívok, egy neurológust konzultálni, addig meg kell röntgenezni, és kap egy rögzítő kötést is a kezére.
Kaptunk papírt, fel a röntgenre. Koponya-, kéz- röntgen. Szerencsére törés nincs.
Vissza a sürgősségire. Amíg a neurológus megérkezik összevarrják a fejét. Ha gondolom, menjek ki addig.
Semmiféleképpen nem hagyon magára - mondtam. Olyan gyámoltalan volt, összezavarodva, mindent azonnal elfelejtve, teljes tér- és idővákuumban.
Egy injekciót kapott a fejébe, elkezdték összevarrni (akkor leültem egy ütemre), majd kapott egy tetanuszt is.
Aztán kapott egy szép gipszet a kezére.
Amikor megérkezett a neurológus, nem mehettem be vele.
Halálra aggódtam magam addig kint. Akkor majdnem elsírtam magam. Amikor kijött az orvos, mondta, hogy a neurológus szerint nincs nagy baj.
Amikor visszajött rám nézett.
Hát a férje?
Még nem jött ki - mondtam.
Bement és megkereste. Egy félreeső szobában ült, valaki odaültette, ő meg várt. Olyan végtelen és gyámoltalan volt, véres fejjel és pólóban, felkötött kézzel, csodálkozó zavarral az arcán. Összecsavarodott a szívem...
Felküldtek minket a másodikra, kapott egy szép kék karkötőt, és a kezeme nyomtak egy halom papírt. A liftben kicsit beleolvastam, de persze semmit sem értettem a latin szavakból, az amnéziára meg magamtól is rájöttem.
Közben Jura engedelmesen baktatott mellettem, folyamatosan kérdezgetett, de mindent azonnal elfelejtett. Nagyon, nagyon ijesztő volt!
Egy hatágyas szobában kapunk ágyat, egyedül voltunk, kettesben. Le kellett menjek a büfébe, mert az orvos azt mondta itassam, de persze innivalónk nem volt.
Nem nagyon akart elengedni, én voltam egy egyetlen ismerős arc a nagy alaktalan masszában, százszor és ezerszer megígértem neki, hogy vele maradok, nem hagyom egyedül, vigyázok rá.
Rájöttem, hogy amit írva lát, arra jobban emlékszik, ezért kértem a nővérektől egy tollat és papírt, majd ráírtam:
"Leestél a lépcsőn, beütötted a fejedet és a kezedet, most kórházban vagy"
A másik oldalára pedig:
"Lementem a büfébe, nagyon sietek, max. 10 perc és itt vagyok. presh"
A kezébe nyomtam.
Mikor felértem, a papírt szorongatta, és nagyon megörült nekem. Nem is voltál ott sokáig - mondta.
Lassan kezdett feltisztulni a tudata, és akkor nagyon megkönnyebbültem. Közben megérkeztek a barátok is, hoztak kórházi ellátmányt, már igen jókedvűek voltunk.
Sokat szundikált még, de sokmindenre emlékezett már, és ez az ő lelkének is nagyon jót tett.
Este szorongva hagytam ott, őrizni szerettem volna az álmát, vigyázni rá, de közben már haza is húzott a szívem, Ivánt saját szememmel akartam látni, hogy teljesen jól van, végigtapogatni, hogy minden porcijája ép.
Tegnap, az elmúlt év utolsó napján fogtam egy vödör mosószeres vizet, meg egy mosogatószivacsot, és végigsikáltam az előszobát. Felmosták a vért, mire hazaértem este, és én is felmostam számtalanszor, de mindig ott láttam a vércseppeket. Térden csúszva sikáltam, mint Ágnes asszony.
Öcsi másnap reggel megállt a lépcső alján, felnézett rá, majd bizonytalanul ezt mondta:
- Apa?
Mi marad vajon meg neki ebből, és vajon én mikor felejtem el végre, azt a rémisztő hangot. És vajon mikor nem ezt fogom mindig hallani, újra és újra lejátszva a fejemben ahogy lerohanok a lépcsőn, csak a fejemben mindig holtan látom őket. Az álmaimban vér és vér mindig mindenhol.
Jura csak arra a napra nem emlékszik, és a helyzet az, hogy én is szeretném elfelejteni!
Hol is kezdjem?
A múlt héten elkezdtem írni azt a horrorunkat, hogy kerültünk kórházba Emmával, pont karácsony előtt. Most úgy érzem, ez már hónapokkal ezelőtt volt. Pedig 2 hete sem...
Az év végére hetente kijutott nekem egy nagy ijedtség, kórház, aggódás.
Még emlékszem az érzésre, hogy reszkettem az aggodalomtól, míg vártuk a mentőt, amit Emmához hívtunk, mert kruppos rohamot kapott, fuldoklott.
Fél óra múlva jött, és nekem percenként megőszült egy hajszálam az aggodalomtól.
Kórház, kivizsgálás, vérvételek. Szegény kicsi ember, már egy kész tűpárna. De egy hős, úgy tűri a vérvételt, mint egy komoly felnőtt.
Az a kórházban töltött két nap a lehetőségekhez képest igen vidám volt, már a mentőben sokkal jobban lett, mire beértünk még volt egy kis sírás picsogás, de türelemmel bántak vele (velünk), hamar kihízelegték belőle a bizalmat, mosolygást.
A Karácsony pedig jókedvűre sikeredett, mindenki megkönnyebbült, hogy megúsztuk ennyivel...
A múlt héten elkezdtem írni azt a horrorunkat, hogy kerültünk kórházba Emmával, pont karácsony előtt. Most úgy érzem, ez már hónapokkal ezelőtt volt. Pedig 2 hete sem...
Az év végére hetente kijutott nekem egy nagy ijedtség, kórház, aggódás.
Még emlékszem az érzésre, hogy reszkettem az aggodalomtól, míg vártuk a mentőt, amit Emmához hívtunk, mert kruppos rohamot kapott, fuldoklott.
Fél óra múlva jött, és nekem percenként megőszült egy hajszálam az aggodalomtól.
Kórház, kivizsgálás, vérvételek. Szegény kicsi ember, már egy kész tűpárna. De egy hős, úgy tűri a vérvételt, mint egy komoly felnőtt.
Az a kórházban töltött két nap a lehetőségekhez képest igen vidám volt, már a mentőben sokkal jobban lett, mire beértünk még volt egy kis sírás picsogás, de türelemmel bántak vele (velünk), hamar kihízelegték belőle a bizalmat, mosolygást.
A Karácsony pedig jókedvűre sikeredett, mindenki megkönnyebbült, hogy megúsztuk ennyivel...
2006/12/14
Hát végre itt vagyunk Londonban. Mintha haza érkeztem volna. A Piccadilly Circus nyüzsgése olyan otthonosan hat rám, mintha mindig is itt éltem volna. Tegnap este beültünk a "kedvenc" stake house-unkba, és felfaltam az engem minden Londonban töltött első estémen megillető medium stake-emet...
Ma Jura kora reggel elrohant, egyedül mentem reggelizni. Kicsit kiríttam az öltönyös-nyakkendős üzletemberek tömegéből, a farmer miniszokynámban, fehér, majdnem sportcipőmmel. Aztán mikor úgy fél kilenc körül útra keltem, az utcák üresek voltak, az üzletek még zárva. Szinte egyedül baktattam a Regent Street széles járdáján.
Megfogadtam, hogy nem shoppingolok, de könyörgöm, itt lakom a legnagyobb bevásárlóutcák központjában, innen nem elindulni shoppingolni akkora emberi lelkierőt kívánna, amekkorával én nem rendelkezem.
Egész nap mászkáltam, végig a Regent-en, és kicsit még az Oxfordon is.
Egy idő után már akkora tömeg volt, hogy nem volt nagy élvezet az üzletekben tolongani.
Példás önuralmat tanusítottam, kizárólag gyerekruhát vettem, igen kis összegben. Ráadásul találtam öt fontot is.
Jura hazaszaladt egy órácskára, majd robogott is tovább üzleti vacsira, én meg azt hiszem még csavargok egy kicsit itt a környéken. Vacsizni nincs kedvem egydül beülni, azt hiszem marad egy Eat!
Tegnap éjfélkor még dugó volt, és hatalmas embertömegek hömpölyögtek az utcákon.
Töltödöm kozmikus energiával, olyannal, ami csak Londonból árad.
Ma Jura kora reggel elrohant, egyedül mentem reggelizni. Kicsit kiríttam az öltönyös-nyakkendős üzletemberek tömegéből, a farmer miniszokynámban, fehér, majdnem sportcipőmmel. Aztán mikor úgy fél kilenc körül útra keltem, az utcák üresek voltak, az üzletek még zárva. Szinte egyedül baktattam a Regent Street széles járdáján.
Megfogadtam, hogy nem shoppingolok, de könyörgöm, itt lakom a legnagyobb bevásárlóutcák központjában, innen nem elindulni shoppingolni akkora emberi lelkierőt kívánna, amekkorával én nem rendelkezem.
Egész nap mászkáltam, végig a Regent-en, és kicsit még az Oxfordon is.
Egy idő után már akkora tömeg volt, hogy nem volt nagy élvezet az üzletekben tolongani.
Példás önuralmat tanusítottam, kizárólag gyerekruhát vettem, igen kis összegben. Ráadásul találtam öt fontot is.
Jura hazaszaladt egy órácskára, majd robogott is tovább üzleti vacsira, én meg azt hiszem még csavargok egy kicsit itt a környéken. Vacsizni nincs kedvem egydül beülni, azt hiszem marad egy Eat!
Tegnap éjfélkor még dugó volt, és hatalmas embertömegek hömpölyögtek az utcákon.
Töltödöm kozmikus energiával, olyannal, ami csak Londonból árad.
2006/12/13
Hatkor indul a repülő Londonba. A megszokott áhitat helyett most a totál szétzuhanás állapotában vagyok. Egy csomag ruha otthon maradt (benne mindkettőnk fél adag ruhájával), úgyhogy még nadrágot kell vennem, hacsak nem akarok szoknyában és tűsarkú csizmában lenyomni öt napot. Várjunk csak?! Hm. Nem, nem akarok.
Mivel pénteken az indiánok tüzet gyújtottak a fejemben, és a hétvégét kizárólag az algolfex forte szüntelen szedésével éltem túl, hétfőn elmentem dokihoz. Megállapítottam, hogy tíz éve nem voltam ennyit beteg, mint most három hónapja, elkapok minden ovis betegséget. A doki diszkréten vigyorgott, és felírta a következő adag gyógyszert, amit még nem szedtem be. Ugyanis torokgyulladásom van.
De áldom az eszemet, hogy elmentem orvoshoz, mert mára határozottan jobban vagyok.
Tehát: LONDONRA FEL!
Mivel pénteken az indiánok tüzet gyújtottak a fejemben, és a hétvégét kizárólag az algolfex forte szüntelen szedésével éltem túl, hétfőn elmentem dokihoz. Megállapítottam, hogy tíz éve nem voltam ennyit beteg, mint most három hónapja, elkapok minden ovis betegséget. A doki diszkréten vigyorgott, és felírta a következő adag gyógyszert, amit még nem szedtem be. Ugyanis torokgyulladásom van.
De áldom az eszemet, hogy elmentem orvoshoz, mert mára határozottan jobban vagyok.
Tehát: LONDONRA FEL!
2006/12/04
Emmaduma
Ma délelőtt az autóban. Emma kicsit motyog magában, majd közli:
- Anya! Az dug.
- Ööööö... Tessék?
- Hát dug. Amikor a felhő leszáll a földre. Az dug!
- Az köd!
- Jaaaa?!
Délelőtt Mikulásünnepségen voltunk a Lázár Lovasfogadóban, Domonyvölgyben. Ebéd után együtt izgultuk végig Emmával a betlehemes előadást.
Emma láthatólag nagyon igyekezett követni az eseményeket, majd mikor Mária diszkréten a paraván mögé vonult világrahozni a Megváltót, a pillanatnyi beálló áhitatos csendben felragyogó szemmel, vidáman felkiáltott:
- Na! Akkor most megvárjuk, amíg megszületik a Kisjézus!
Mária valószínűleg röhögve szült a színfalak mögött.
Kicsivel később Emma érzelmesen felsóhajtott:
- Anya! Én imádom a Kisjézust!
Ma délelőtt az autóban. Emma kicsit motyog magában, majd közli:
- Anya! Az dug.
- Ööööö... Tessék?
- Hát dug. Amikor a felhő leszáll a földre. Az dug!
- Az köd!
- Jaaaa?!
Délelőtt Mikulásünnepségen voltunk a Lázár Lovasfogadóban, Domonyvölgyben. Ebéd után együtt izgultuk végig Emmával a betlehemes előadást.
Emma láthatólag nagyon igyekezett követni az eseményeket, majd mikor Mária diszkréten a paraván mögé vonult világrahozni a Megváltót, a pillanatnyi beálló áhitatos csendben felragyogó szemmel, vidáman felkiáltott:
- Na! Akkor most megvárjuk, amíg megszületik a Kisjézus!
Mária valószínűleg röhögve szült a színfalak mögött.
Kicsivel később Emma érzelmesen felsóhajtott:
- Anya! Én imádom a Kisjézust!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)