Belenéztem a tükörbe és nagyon meglepődtem. Hé! Ki ez a nő itt? Én úgy emlékszem, egy hamvas tizenéves lány vagyok. Ebben a tükörben meg egy fáradt, a középkorúság felé erőteljesen baktató, nyúzott nő van. Ezekben a szemekben semmi semmi dévaj csillogás, nincs különleges szépség, csábítás. Csak egy tök átlagos csaj. Mikor lettem én ilyen?
Talán tényleg annak van igaza, aki azt mondja szerencsés hogy sosem volt különösen szép, mert így nem akkora megrázkódtatás elveszteni a szépséget.

Emma beteg és nagyon nyűgös. Folyik az orra mint egy csap, amit nem lehet elzárni. Hőemelkedése van, be van dagadva a szeme, orra, és úgy összességében az egész arca. Nem csoda hát ha ny?gös...
Ma kimentünk a mama elé az állomásra. Szinte minden nap lesétálunk elé (kb 3 km oda-vissza), szeretjük ezeket a sétákat, jókat beszélgetünk a gyerekekkel, megnézünk minden virágot, és kutyust, nénit és bácsit.
De Emma ma nagyon nyűgös volt, reméltem hogy elalszik a babakocsiban. Iván kenguruban nézelődött, míg Emma szívettépően zokogott a babakocsiban. Nem bírtam tovább hallgatni, így aztán helyet cserélt a két gyerek. Iván a babakocsiba került, Emmát meg magamra kötöttem a kendőben.
Nagy tizenhárom kilós cula, szinte azonnal elaludt, eleinte még félálomban megszólalt egy-egy kutyaugatásra hogy "Nana utyus, nana!", de aztán a cumi is kiesett a szájából. A lábai élettelenül himbálóztak, a térdemet verdesték, ő pedig félrebukott fejjel diszkréten hortyogva aludt mint egy kis csecsemő.
Na ilyenkor nagyon jó anyának lenni!

Ma reggel hosszú elúszott az utolsó lehetőségem is arra, hogy internetem lehessen. A kábeltévé és a kábeles invitel is a 2 házzal arrébb lévő keresztutcáig megy, egyetlen reményem egy rádiós internetszolgáltató volt. De (mint a ma reggeli felmérésnél kiderült) nem látszik innen a tornyuk, ők sem tudnak rajtam segíteni internet-ügyben.
Egyetlen reményem talán a mobilos net marad, de az nagyon gáz. Szóval beújítottam egy pendrive-ot, és marad az offline blog- és honlapkészítés, Jura pedig heti egyszer felpakolja a netre a munkahelyéről.
Mit is mondhatnék?! Brühühűűű...

Egész nap sűrű pelyhekben hullott a hó. Szánkóztunk egy nagyot, és többször is eltakarítottuk a havat, de pár óra alatt látszatja sem volt.
Raktunk ki madáreleséget, de azt kell gondoljam hogy itt nem élnek madarak. Vagy vajon meddig tarthat mire felfedezik? Lehet hogy türelmetlen vagyok, mint mindig? Öreg hiba...

Nagy nehezen véget ér hát ez a hét. Csak nyúlt mint a rétestészta. Jura kora reggel elloholt, mire hazaért a gyerekek aludtak, én pedig félhülye voltam már a fáradtságtól. Napközben rövid telefonokat váltottunk, elszorult torokkal beszéltünk. Jurát kikezdte valami dugatlan picsa Londonból, mindent elkövet hogy kifúrja, lesben áll mint egy hiéna, hogy lecsaphasson amint egy kis hibát fedez fel.
Azért innen már csak jobb lehet. A ház legalább szuper, és mi szeretjük egymást. És ez a lényeg.

Mivel itt a világ végén még internet sincs, a külvilágot jelenleg a tévé jelenti számomra. Meglehetősen rákaptam a klub tv-re (ja, nem is: azt hiszem úgy írják hogy club tv).
Délben ha sikerül még jógázom is. (Ez mondjuk kizárólag kicsifiamon múlik, hogy hajlandó-e aludni. Rendszerint csakazértsem.)
Egyetlen zavaró tényező van csak ennek a csatornának a musorában, a műsorok közötti néhány perces kis szösszenet. Miszter Fütyimütyi Kukutyin fényesre borotvált félmeztelen testét kell néznem, ahogy az említett fiatalember kereket cserél egy autón, vagy polcot szerel fel. A kamera többször elkalandozik a csavarhúzótól, kalapácstól, hogy végigsvenkeljen a miszter testén, majd szégyenlősen visszaugrik az unalmas témához.
Több alkalommal is a döbbenettől kikerekedett szemmel bámultam csak. Egész egyszeruen unnndoríítónak találtam az egészet. Én kis balga egészen megrémültem hogy talán én lehetek ennek a musornak a célközönsége (joggal, hiszen az összes többi programnak én vagyok).
Egyszer aztán mutattam anyunak ezt a szörnyűséget, aki a képernyore pillantott, majd vállatvonva közölte hogy naná, hiszen ez a homokosoknak készült.
Jaaaaa?! Nagy kő esett le a szívemről.
Mindazonáltal most picit megrendültem saját liberalizmusomba vetett hitemben. Nekem eddig semmi bajom nem volt a homo- avagy biszexuális emberekkel. Ez mindenki magánügye. Csak könyörgöm ne kelljen meglátnom a tévében egészen váratlanul Miszter Bricka Bracka félpucér alakját, amint sejtelmes mosollyal magyarázza (ráadásul talán szlovákul) hogyan kell szöget verni a falba.

Úgy tűnik jelentősen megcsappant a tejem, ami nem is csoda, ezerrel hajtok hogy összerakjam a házat. Semmi kedvem megint hónapokig dobozok között élni.
Elő hát a fejővel, "szopis teával", a homeós bogyókkal, a baracklével, a pihenéssel (ehhe), és a gyerek minél gyakoribb cicire cuppantásával.

Sajnos sokáig nem lesz itthon internet, így aztán egy közvetett módszerrel vagyok kénytelen írni ide. Jura gépén megírom, ő pedig feltölti.
A ház szépül, és látszik hogy szívesen lakunk itt, még ebben a felfordulásban is, hiszen szorgos kis hangyák módjára serénykedünk.
Lassan a kocsi is befér a garázsba.
Az első olyan emberhez méltó lakhelyünk, ahol nem gyötör szabadulni-vágyás. Néha megállok egy pillanatra, és rácsodálkozom az életemre. Szinte hitetlenül nézem a két gyönyörű gyerekem, ahogy nőnek, okosodnak, és nem hiszem el, hogy mindez belőlem sarjadt.
Hajnalban ránksüt a kelő nap, ahogy egymás melegébe bújva alszunk Jurával. Sosem gondoltam volna, hogy létezik valóban boldog házasság.
Vitáink, összezörrenéseink vannak, hiszen egészen egyformák mégsem lehetünk. De ha a legmérgesebb pillanatomban mégis mégis mélyen a szívembe nézek, ott csak az ő nevét látom, és a végtelen hálát, amiért vele élhetek.
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom lopva nézni azokat akiket szeretek, valami egészen hétköznapi tevékenység közben. Jurát, Emmát, Ivánt. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Lelkem kicsiny darabjai ők.

Kis időre érzékeny búcsút kell vegyek minden kedves olvasómtól.
Holnap költözünk Sződligetre, és nem tudom az invitel mikor lesz szives bekötni a netet.
De amint újra online leszek, reszkess világháló!
Csók a családnak.

Egyik szemem sír, a másik meg nevet.
A fenének sem hiányzott már a hó, azt hittük megússzuk.
Ugyanakkor pedig Emma nagyon élvezi. Szánkóztunk ma, Iván jót aludt bebugyolálva a babakocsiban, miközben mi elszánkóztunk a bolthoz. Emmát hol anyu húzta, hol én. Még borultunk is.
Aztán megpróbáltam hóembert építeni, de nem sikerült. Valahogy nem tapadt a hó. És se szenünk, sem pedig répánk nem volt. Szóval nem vagyok egy felkészült anya...
De azért nagyon élveztük.

Ma elég mozgalmas napunk volt.
Tegnap éjfél körül értem haza, kicsit dorbézoltam a lányokkal a városban, minden rádió azt harsogta hogy a hóhelyzet miatt már a katasztrófavédelem is készültségben van. Sorra másra láttam a hókotrókat, só- és homokszórókat fel s alá grasszálni az utakon, közben meg sehol még csak egy felhő sem, az út száraz, kellemes nulla fok közeli hőmérséklet.
aztán reggelre esett úgy négy centi hó. Emma nagyon élvezte, először bizonytalanul toporgott benne, kóstolgatta, majd egyre bátrabban trappolt benne, nyalogatta.
Nagyon édes volt.
Délután mi mentünk Jurával és Ivánnal a városba, IKEÁ-ztunk. Emma meg itthon maradt anyuval. Kimentek szánkózni is. Bárcsak ott lehettem volna, annyira édes lehetett, szivesen láttam volna a kis hidegtől kipirult arcát.
Huhh na valami szépet akartam írni, ami kifejezni hogy milyen fantasztikus látni ahogy felfedezi a havat, de nem bírom összeszedni a gondolataimat.
Megyek is, elteszem magam holnapra.

Egészen különleges becézést talált ki Emma.
Valamiért Jurának eddig is azt mondta hogy "papa", pedig így sosem mondtuk neki.
De most "papajci". Mama "mamajci", Iván "babajci", a kutya pedig "vavajci".
Meg kell zabálni mikor elkezd szövegelni.

Már két napja túlvagyunk rajta, Iván már rég nem is emlékszik az egészre, én mégis nehezen engedek fel.
Azt hiszem túl sokáig nyomtam el magamban a félelmet, az aggódást. Belémkövült. Minden reggel fáradtan ébredek. Éjjel sokszor barangolok még lepusztul kórházakban, keresem az orvost, a műtőt, a gyerekeimet. Reggel szorít a mellkasom, fáj a tüdőm, a gyomrom, mintha egy csomag cigit szívtam volna el.
Még mindig nem tudok sírni. Még mindig szorít, helyt kell állnom, rengeteg tennivaló van, hiszen költözünk is egy hét múlva.
A februártól várom a csodát. Ki kell tűzni egy időpontot, mert különben szétpattanok mint a túlfeszített ideg az íjon.
Mégis megéri, látom a csodát, a gyerekeim fejlődését. Emma, aki időközben kis papagáj lett, mindent ismétel, olyanokat mond hogy dőlünk a nevetéstől. Iván, aki hangosan kurjongat, beszélget már velünk, hosszasan figyeli a látóterébe kerülő tárgyakat, embereket. Izgatottan püföli amit csak elér, és ha sikerül megfognia, hát azon nyomban a szájához húzza és elégedetten csócsálni kezdi.
Belémégett a kép, ahogy műtét után láttam, fehér volt mint a fal, az ajkai is fehérek, cserepesek, szemei csukva, a kis teste hűvös. Reszketett a nagy zöld kórházi lepedő alatt.
Soha, soha többet nem akrom így látni a gyerekeimet, sem azokat akiket szeretek!

Testvérek.
Mi az a kötelék ami összefűzi őket? Honnan ered az erejük, amitől együtt erősebbek mint bárki más?
Amikor Ivánt tegnap bevitték a műtőbe Emma itthon éppen aludt. Rá pár percre zokogva ébredt, azt hajtogatta: "baba el, baba el". Alig lehetett megnyugtatni.
Egész éjjel fel-felsírt, az öccsét szólongatta, kereste.
Néztem őket ma, ahogy két nap után újra találkoztak. Emma szinte toporzékolt a boldogságtól, kitárt karokkal, kacagva rohant az öccséhez, ölelgette, puszilgatta, Iván pedig vidáman visszakurjantott neki.
És végre egy éves lelkiismeret-furdalásom kezdett oldódni. Hát mégsem tettem olyan rosszat vele azzal hogy életre hívtuk az öccsét. Talán a köztük felizzó szeretet ellensúlyozza a pillanatnyi hátrányokat.
Kezdem megérteni, hogy a szeretet hányféle formát tud ölteni.
Abból a szerelemből, ami a világmindenséggel mérhető csak, talán törvényszerű is hogy ilyen gyerekek születnek.

Holnap reggel műtik Ivánt. Legalábbis nagyon remélem, mert nem sokáig bírom már cérnával. Egyre nagyon erőfeszítésbe kerül megállni hogy ne zuhanjak teljesen össze, félek nem sokáig bírom már. Ma már olyan szinten ki voltam bukva, hogy egész nap röhögcséltem mint egy idióta.
A gyerekek is érzik rajtam, extra nyűgösek. De még így, ilyen kis hisztisen is ők a világ legimádnivalóbb kölykei...

Mindig csak elégedetlenkedem, soha sem jó semmi, aztán néha meg elszégyellem magam.
Történt ugyanis hogy a költözésről beszélgettünk a kedvenc internetes csevegő fórumomon, amikor is az egyik lány azt írta, hogy ha ő nyerne a lottón, akkor bizony építene egy házat maguknak, semmi csicsásat, semmi nagyot, egyszerűen csak olyat, ahol ott vannak a falak ahol ő szeretné hogy legyenek.
Egészen megrendültem, és magamba szálltam.
Te jó ég, mit picsogok én a kis hülyeségeimen, mikor lottó ötös nélkül is tudunk építeni magunknak egy olyan házat, ami se nem nagy, se nem csicsa, csak éppen ott vannak a falak ahol mi szeretnénk hogy legyenek...
Ráadásul hónap végén költözünk egy igen szép kis házba, ahol nagyon jól fogjuk érezni magunkat.

Viszont szegény kicsi fiam sérvének kálváriáját egyszerűen nincs is kedvem elmesélni. A helyzet mind rosszabb és rosszabb, úgy volt hogy ma megműtik, be is feküdtünk tegnap a kórházban, de hasmenést kapott, és elhalasztották a műtétet szombatra. Napok óta rémálmaim vannak, málladozó kórházakban bolyongok, hol az orvost nem találjuk, hol a műtőt, iszonyat.
Mire túlleszünk ezen minimum megőszülök...

Elszántuk hát magunkat a döntő lépésre. Van (volt) egy lovam, Szeress. Jurától kaptam, még szerelmünk hajnalán. Megszerettem ezt a lovat, és ő rohant, megvette nekem. Sokért, sokkal többért, mint amennyi a tényleges ára lett volna.
Aztán azóta hogy megvan szinte folyamatosan terhes vagyok, vagy babázom, nem volt időm soha arra a lóra. Csak fizetjük a bértartást, de soha nem ültem rajta.
Ha rágondolok, mindig rossz érzésem támad. Egyrészt mert becsaptak vele, az árával, másrészt mert arra emlékeztet, hogy csúnyán kihasználtam Jurát. Akkor.
Most pedig a szívem szakad meg bele, annyira szeretem, és annyira bánom amilyen kegyetlen voltam vele.
Lelkiismeret-furdalásom élő emlékműve pedig végre új mezőkre üget, szürke sörénye másnak libben már, két okos szemét méltóbb gazdára függesztheti.
Én pedig talán végre megszabadulhatok egy évek óta nyomasztó súlyos tehertől.
Hogy jobb lesz-e? Nem tudom. Régóta várom ezt a napot, és most mégis szomorú vagyok.
Volt egy lovam...

Nem tudom miért van az hogy a két gyerekkel több türelmem van. Valahogy kerekebb ez az egész.
Olyan magától értetődő ahogy a két gyerek kétféle fejlettségi fokon áll. A szaladgáló, beszélni tanuló Emma ugyanolyan lenyűgöző számomra, mint az éppenhogy figyelni tudó, gagyogó Iván.
Eképesztő tanuja lenni egy ilyen csodás folyamatnak. Ahogy a sok heőő, ha-búúú, ha-púúú-ból egyszercsak valamikor értelmes szavak lesznek. Ahogy most Emma próbálgatja. A kedvencem ahogy a bárányt utánozza: beee. Az öccse meg szerelemtől csöpögő tekintettel rámnéz, és azt suttogja gyengéden: ha-púú...

Azt gondolom nagyon sokat kaptam az élettől azzal, hogy gyerekeim vannak (még mindig mennyire furcsa szó: gyerekeim, hisz én magam is csak egy nagy gyerek vagyok).
Régen szerettem a katasztrófafilmeket. Most nem vagyok képes végignézni egyet sem. Jobban szeretem az életet mint valaha, mert most már tudom hogy mennyi kínnal és keservvel szülteik egy ember erre a földre.
Régen felelőtlen voltam, könnyű volt játszani akár az életemmel is úgy hogy tudtam, csak magamat veszíthetem, nem volt rám szüksége senkinek. (Persze az anyámra nem gondoltam akkor még.)
Mennyi érzelmet kapok az élettől a gyermekeim által. Olyan ez, mintha csak fekete-fehérben láttam volna, és most hirtelen színbe borult volna a világ. Nem tudtam soha, hogy ilyen mértékű szeretetre vagyok képes. Ezáltal Jurát is mégjobban szeretem, hiszen ezt mind tőle kaptam. Jól érzem magam a bőrömben, és ha megkérdeznék tőlem most, hogy na, mi van velem? Akkor a legőszintébb válasz az lenne: boldog vagyok.
Nem furcsa úgy boldogank lenni hogy közben hulla fáradt és kialvatlan vagyok, hogy magamra alig jut idő, hogy... sorolhatnám, de minek?! Van három ember a földön, akik mindent megadnak nekem, amire csak szükségem van, és akiknek én mindent meg fogok tenni, ami csak erőmből telik, hogy boldogok legyenek.
És persze ott az anyám, akivel egészen más lett a viszonyom amióta én is anya vagyok. Sok mindent el lehet róla mondani, de a legjobb mégiscsak, hogy le lehet vele ülni beszélgetni. Meg lehet kérdezni olyan dolgokat, amiket mástól nem lehet. Kérdések az anyaságról, ő pedig válaszol a legjobb tudása szerint. Kevesebb leszek, ha már ő nem lesz.

Ma megtaláltuk álmaink albérletét.
A helyszín Sződliget, egy frissen felparcellázott rész. Frissen épült ikerház, a garázsnál ér össze a kettő. Még egyik sincs kiadva, választhattunk.
Mondhatom azt hogy szerelem első látásra. A ház izléses, jó beosztású, látszik hogy odafigyeltek a részletekre. A nappaliban kandalló, normális méretű konyha, aprócska kert, a föld előkészítve, tavasszal jön a kertész, füvesít, ültet.
Van garázs is, elektromos kapu- és garázsajtó-nyitó.
Istenem, lesz normális fürdőszobánk, konyhánk, nappalink, kertünk. Szinte már most elkezdenék csomagolni. Úgy néz ki január végén költözünk is. Jaj de jó!