Elszántuk hát magunkat a döntő lépésre. Van (volt) egy lovam, Szeress. Jurától kaptam, még szerelmünk hajnalán. Megszerettem ezt a lovat, és ő rohant, megvette nekem. Sokért, sokkal többért, mint amennyi a tényleges ára lett volna.
Aztán azóta hogy megvan szinte folyamatosan terhes vagyok, vagy babázom, nem volt időm soha arra a lóra. Csak fizetjük a bértartást, de soha nem ültem rajta.
Ha rágondolok, mindig rossz érzésem támad. Egyrészt mert becsaptak vele, az árával, másrészt mert arra emlékeztet, hogy csúnyán kihasználtam Jurát. Akkor.
Most pedig a szívem szakad meg bele, annyira szeretem, és annyira bánom amilyen kegyetlen voltam vele.
Lelkiismeret-furdalásom élő emlékműve pedig végre új mezőkre üget, szürke sörénye másnak libben már, két okos szemét méltóbb gazdára függesztheti.
Én pedig talán végre megszabadulhatok egy évek óta nyomasztó súlyos tehertől.
Hogy jobb lesz-e? Nem tudom. Régóta várom ezt a napot, és most mégis szomorú vagyok.
Volt egy lovam...