Azt gondolom nagyon sokat kaptam az élettől azzal, hogy gyerekeim vannak (még mindig mennyire furcsa szó: gyerekeim, hisz én magam is csak egy nagy gyerek vagyok).
Régen szerettem a katasztrófafilmeket. Most nem vagyok képes végignézni egyet sem. Jobban szeretem az életet mint valaha, mert most már tudom hogy mennyi kínnal és keservvel szülteik egy ember erre a földre.
Régen felelőtlen voltam, könnyű volt játszani akár az életemmel is úgy hogy tudtam, csak magamat veszíthetem, nem volt rám szüksége senkinek. (Persze az anyámra nem gondoltam akkor még.)
Mennyi érzelmet kapok az élettől a gyermekeim által. Olyan ez, mintha csak fekete-fehérben láttam volna, és most hirtelen színbe borult volna a világ. Nem tudtam soha, hogy ilyen mértékű szeretetre vagyok képes. Ezáltal Jurát is mégjobban szeretem, hiszen ezt mind tőle kaptam. Jól érzem magam a bőrömben, és ha megkérdeznék tőlem most, hogy na, mi van velem? Akkor a legőszintébb válasz az lenne: boldog vagyok.
Nem furcsa úgy boldogank lenni hogy közben hulla fáradt és kialvatlan vagyok, hogy magamra alig jut idő, hogy... sorolhatnám, de minek?! Van három ember a földön, akik mindent megadnak nekem, amire csak szükségem van, és akiknek én mindent meg fogok tenni, ami csak erőmből telik, hogy boldogok legyenek.
És persze ott az anyám, akivel egészen más lett a viszonyom amióta én is anya vagyok. Sok mindent el lehet róla mondani, de a legjobb mégiscsak, hogy le lehet vele ülni beszélgetni. Meg lehet kérdezni olyan dolgokat, amiket mástól nem lehet. Kérdések az anyaságról, ő pedig válaszol a legjobb tudása szerint. Kevesebb leszek, ha már ő nem lesz.