Sajnos sokáig nem lesz itthon internet, így aztán egy közvetett módszerrel vagyok kénytelen írni ide. Jura gépén megírom, ő pedig feltölti.
A ház szépül, és látszik hogy szívesen lakunk itt, még ebben a felfordulásban is, hiszen szorgos kis hangyák módjára serénykedünk.
Lassan a kocsi is befér a garázsba.
Az első olyan emberhez méltó lakhelyünk, ahol nem gyötör szabadulni-vágyás. Néha megállok egy pillanatra, és rácsodálkozom az életemre. Szinte hitetlenül nézem a két gyönyörű gyerekem, ahogy nőnek, okosodnak, és nem hiszem el, hogy mindez belőlem sarjadt.
Hajnalban ránksüt a kelő nap, ahogy egymás melegébe bújva alszunk Jurával. Sosem gondoltam volna, hogy létezik valóban boldog házasság.
Vitáink, összezörrenéseink vannak, hiszen egészen egyformák mégsem lehetünk. De ha a legmérgesebb pillanatomban mégis mégis mélyen a szívembe nézek, ott csak az ő nevét látom, és a végtelen hálát, amiért vele élhetek.
Az egyik legkedvesebb elfoglaltságom lopva nézni azokat akiket szeretek, valami egészen hétköznapi tevékenység közben. Jurát, Emmát, Ivánt. Ilyenkor megmelegszik a szívem. Lelkem kicsiny darabjai ők.