Már két napja túlvagyunk rajta, Iván már rég nem is emlékszik az egészre, én mégis nehezen engedek fel.
Azt hiszem túl sokáig nyomtam el magamban a félelmet, az aggódást. Belémkövült. Minden reggel fáradtan ébredek. Éjjel sokszor barangolok még lepusztul kórházakban, keresem az orvost, a műtőt, a gyerekeimet. Reggel szorít a mellkasom, fáj a tüdőm, a gyomrom, mintha egy csomag cigit szívtam volna el.
Még mindig nem tudok sírni. Még mindig szorít, helyt kell állnom, rengeteg tennivaló van, hiszen költözünk is egy hét múlva.
A februártól várom a csodát. Ki kell tűzni egy időpontot, mert különben szétpattanok mint a túlfeszített ideg az íjon.
Mégis megéri, látom a csodát, a gyerekeim fejlődését. Emma, aki időközben kis papagáj lett, mindent ismétel, olyanokat mond hogy dőlünk a nevetéstől. Iván, aki hangosan kurjongat, beszélget már velünk, hosszasan figyeli a látóterébe kerülő tárgyakat, embereket. Izgatottan püföli amit csak elér, és ha sikerül megfognia, hát azon nyomban a szájához húzza és elégedetten csócsálni kezdi.
Belémégett a kép, ahogy műtét után láttam, fehér volt mint a fal, az ajkai is fehérek, cserepesek, szemei csukva, a kis teste hűvös. Reszketett a nagy zöld kórházi lepedő alatt.
Soha, soha többet nem akrom így látni a gyerekeimet, sem azokat akiket szeretek!