Az élet márpedig szép

Délelőtt elmentünk a Gozsdu udvarba kettesben, megnézni a kirakodó vásárt, és utána bementünk az Alexandrába Emmának nyári matekgyakorlót venni.

Hamar hazaértünk, és egy gyors ebéd után Jura elvitte mamát és Emmát mamához, ugyanis Emma a vakációt rögtön egy rajztáborral nyitja Vandánál.
Hazafelé én éppen Milost altattam ("anyaaaa, pancikázni atajooot, vadisz tata van a pejuszbaaaan, hehe, anya, kilapátolod a tatát, nehod kicípje a popimat), mikor Jura hívott, hogy épp a KIKÁ-ban van, szuper kanapét talált, tudtam, hogy az esténket ebben az áruházban töltjük, bébiszitter híján a két fiúval.
Felvértezett lélekkel indultunk el, és mondhatom, semmi meglepetés nem ért minket. Összeszokott párosként előztük meg a komolyabb katasztrófákat, amit a fiúk lépten-nyomon elő akartak idézni. Juhászkutya-párosként tereltük őket, magasról téve a megsemmisítő (idősebb, vagy gyermektelen), illetve megkönnyebbült (gyerekkel lévő) tekintetekre. Egy felpörgött auti, és egy hároméves hiperaktív gyerekkel vásárolni extrémsportnak minősül, ezt bárki megmondhatja, ráadásul a pulzusom biztosan végig a zsírégető tartományban volt.
A teljes KIKA személyzete előtt mélységes kalapemelésem, egy fél rosszalló pillantást sem kaptunk, nem szóltak ránk akkor sem, mikor Miloska sikítva ugrált fejeseket egyik emeletes ágy tetejéről a másikra, vagy kommandósokat megszégyenítő tigrisbukfenccel vetődött a (kb derékmagasságig) elkerített homokkal felszórt kiállítórészbe.
Anyagi kárt nem okoztunk, bár a lámparészlegen nem jártunk (egész pontosan Iván berohant, keresztül esett egy idősebb úron, és azzal a lendülettel lekapcsolt néhány állólámpát, akkor hirtelen azt gondoltam, hogy nem is annyira érdekelnek a lámpák).
Sikerült meg is rendelnünk a kanapét (és nagyon remélem, hogy azt a szürke kinyithatós sarok garnitúrát fogják leszállítani, és nem a lila bőrfotelt arany-berakással), a kanapé-osztályon lévő hölgy vérprofi volt, és csak icipicit tikkelt a szeme, amikor Milos nagyjából harmadjára próbálta meg rá- és a számítógépére szakítani az ott lévő szalagfüggönyt.
Az a helyzet, hogy rengeteget nevettünk, bármilyen furcsa is, mert beláttuk, hogy nekünk egyszerűen ezeket a lapokat osztották, ki kell hoznunk belőle a legtöbbet. Óriási feszkótól szabadul meg az ember akkor is, mikor egyszerűen elengedi azt a sürgető késztetést, hogy megfeleljen a többi ember elvárásának, hogy örökösen azon pörögjön, hogy te jó ég, vajon mit gondolnak az emberek, amikor meglátják ezt a két süvölvényt. Hogy folyamatosan szégyenkezzünk a gyerekeink viselkedésén. Ilyenkor látjuk meg a mosolygó arcokat is, mert vannak szép számmal.
Természetesen nem hagytuk, hogy másokat komolyabban zavarjanak, vagy bármiben akadályozzanak, illetve hogy bármiben kárt tegyenek.

Hazafelé azt gondoltuk, hogy ilyen gyönyörű este csakis arra lehet jó, hogy egy csodás étterem (Katlan Tóni)  teraszán egy pohár bort kortyolva élvezzük az életet. És mert a KIKÁS sikeren vérszemet kaptunk, az elgondolást tett követte.
A Katlan Tóni merem állítani nálam abszolút dobogós, ha nem a legjobb gasztronómiai élmény (talán a Rosinante pariban van vele), pedig sok nagyon trendi, nagyon jó helyen voltam már. Egyszerűen csodás, hogy egy ilyen étterem van a szomszédunkban, ezért hajlandó lennék akár egy órát is autózni (de anyám, csak pár percet kell!), és mivel a tulajdonosok is úgy tudom három gyerekkel büszkélkedhetnek, tudják, milyen játszósarok kell.
A fiúk végtelenül felpörögve vetették bele magukat az élvezetekbe, miközben mi halkan sírtunk a gyönyörűségtől evés közben, ők kisebb atomtámadást hajtottak végre a gyereksarkon. Az étkezés vége komoly fenyegetőzésbe, és szabadkozásba torkollott, de a pincérsrác egy halvány mosolyt kipréselve csak annyit mondott, hogy volt már ott nagyobb káosz is. Mondjuk az tény, hogy felszedettük a fiúkkal a szétszóródott (közel fél kiló) babot, de akkor is nagyon hálásak voltunk neki ezért a nyilvánvaló hazugságért.

Most Jura fekteti a gyerekeket, én pedig itt ülök, és írom ezt a posztot, és közben arra gondolok, hogy tényleg minden a hozzáálláson múlik, mert önnön romjaiba roskadtan mondhatnám azt is, hogy ez a nap egy totális katasztrófa volt, és közben csomóznám a kenderkötelet, de semmi ilyen késztetésem nincs, hiszen van két (három) csodás gyerekünk, sokat nevettünk ma, semmi kár nem keletkezett, isteni jót vacsoráztunk, és még egy kanapét is vettünk. Innen nézve ez egy pozitív nap.

Mondjuk azt nem tudom, hogy Jura is így gondolja-e, vagy inkább visszavágyik a tegnapi csapatépítésre, ahol picsarészeg félmeztelen huszonéves kolleganők pancsikáltak a Balcsiban. (Természetesen ez egy költői túlzás, tudvalevő, hogy huszonéves kolleganők soha és semmilyen körülmények között nem vesznek magukhoz alkoholt csapatépítésen, ellenben decens sanelkosztümben vitatják meg halk szavakkal Schopenhauert és Kirkegórt.)