Most egy festői összevisszaságban elmesélt történet következik

Túl azon, hogy istenien sikerült a szombati céges buli (egyszerűen imádunk mindketten meghívni sok embert, sütni-főzni nekik, és csillogó szemmel nézni, ahogy sokat és jóízűen falnak), származott egy igen kellemes dolog is belőle.
Az egész ott kezdődött, hogy izzadó arccal álltunk a flekkensütő mellett, és Eddie (Jura főnöke) odasompolygott, újabb adag ételt szedett magának, és közben úgy csinált, mint aki beszélgetni jött, szóval aszongya Eddie, hogy hát Jura, hogy te nagyon messze laksz, mennyi idő innen bemenni az irodába?
Hát - fordította meg a húst az én szerelmem a tűzön - reggel egy-másfél óra, délután kettő is, de késő este csak fél.
Na ja - morogtam savanyú arccal - ez elég gyakran előfordul.
Eddie meg ránkvigyorgott, amolyan "pontosan tudom, miről beszélsz" fejjel.

Na erre tegnap Jura azzal jött haza, hogy Eddie szerint nagyon messze lakik, egy napot igazán dolgozhatna itthonról is. Mondjuk pénteken... És hogy ő már szólt is a számteches srácnak, hogy oldja meg ezt a dolgot technikailag.
Bakker, hát vannak még ilyen főnökök. Eddig is nagyon kedveltem (volt is rá okom eddig is, hiszen ő egy ízig vérig angol fickó, kedves, jól nevelt és elég csúnya), de mostantól imádom.
Jura nagyon lelkesen mesélte ezt az egészet, majd rámszólt: hé, te nem is figyelsz rám?!
Várj egy kicsit - feleltem - pár percig hadd éljem bele magam, hogy péntekenként itthon leszel. Öööö, ezt nem lehetne most péntektől?

Ilyen ez, lassan hét éve élünk együtt, és egyszerűen nem bírom megunni ezt az embert...