Itt van a tavasz, megnyitottuk az idei kirándulószezont. Már nagyon vártuk, a gyerekek egész télen kérdezgették, hogy mikor megyünk már, hiszen tavaly nyár óta nagyon rákaptunk.
Gyerekkoromban a kirándulás egyenlő volt a vég nélküli unalmas caplatással, nehéz zsákkal, lábat feltörő cipőben, a végcélnál a rémesen száraz, szottyadt vajas szendvics elmajszolásával megkoronázva. Borzalmas volt, utáltam de nagyon.
Aztán most rájöttem, hogy nem kell ennek így lennie. A zsákban igazán finom falatok lapulnak, a természet gyönyörű, ezer titkot rejt. El lehet mélázni egy hangyaboly előtt akár fél órát is, senki sem sürget. Be lehet ülni hazafelé egy étterembe, és akár minden fagyisnál meg lehet állni egy gombóc felfrissülésre.

Mivel Milos még hosszútávra nem kendő kompatibilis, így babakocsis helyet kellett keresni. Így Hollókőre esett a választás, hiszen a gyerekek mindenáron várromhoz akartak menni.
Hollókő több mint várrom, egész szépen megcsinálták, és tekintettel a korai időpontra, nem is voltak túl sokan.
Felfértünk a kisvonatra, ami felvitt a várhoz. Na persze, kocatúristák voltunk. A gyerekek imádtak fent rohangálni, közben Milos jóízűen falatozott, majd visszaaludt.
Lefelé az Ófalun keresztül mentünk vissza a kocsihoz. Engem meglepett, hogy milyen szépen megőrizték az eredeti faluképet.
Hazafelé bementünk vacsorázni egy kastélyszállóba, ahol szintén a szezon előtti időpont miatt csak mi voltunk. Mi, és egy hatalmas park. Gyönyörű volt, és nyugalmas, a gyerekek is zavartalanul rendbonthattak, egyéb vacsorájukban megzavart emberek megrovó tekintete nélkül. Milos újra falatozott, majd ismét álomba szenderült.

Ez a nap egyszerűen tökéletes volt...