Hoppácska
Átaludta az éjszakát, nyolctól négyig...
Éjjel, mikor szoptatom, csak nézem és sokszor azt érzem, amit születésekor. Hogy el sem hiszem, hogy itt van velem. Amikor kibújt, akkor is csak ezt hajtogattam.
Itt van ez a tökéletes kis ember, mert minden porcijáka tökéletes (ez a vesetágulat is nyilvánvalóan valami súlyos félreértés), ahogy nyeli a tejet, kis öklét a mellemnek támasztja, és közben azért alszik, akkor azt gondolom, hogy micsoda egy őrült mázlista vagyok én.
Van egy csodás férjem, két imádnivaló, nagyszerű nagy gyerekem, és most megszületett ez az apró kis csoda is.
Ülök a sötétben, és ha hinnék Istenben, hát hálát adnék neki mindezért.
Tudta ő is, hogy harmadiknak kell jönnie, kitanultam az anyaság mesterségét a két nagyon, nincs bennem az a nyugtalanság, ami velük volt, hogy legalább egy kicsit megszabaduljak tőlük, legalább egy órácskára, egy mozinyi időre. Akkor sem a mozi vonzott, hanem a felelősség rettenetes terhe alól való kiszabadulás érzése.
Most nem nyomaszt a felelősség. Már megszoktam, átértékelődött. Nem tehernek élem meg, hanem áldásnak.
Tudta ő, hogy kiforrott embert talál, aki tiszteletben tartja az érzékenységét, aki megvédi az erős ingerektől, aki kitalálja a gondolatait. Nem is nagyon sír, nincs rá oka. A nyugodt alaptermészetével és az én odafigyelésemmel békésen telnek a napjai.
Minden veletöltött percet magambaszívok, mert tudom, hogy túlságosan hamar el fog jönni az az idő, amikor már nem szerves részei leszünk egymásnak.