2006/04/02

Nagyon furcsa eset történt velünk tegnap az Árkádban.
A gyorséttermes részen kerestünk asztalt, két gyerek az ölünkben, fáradtak, nyűgösek, éhesek. Persze sehol egy szabad asztal, mindenhol félrenéznek, ha azt lessük végeznek-e már, érdemes-e várni az asztalra.
Ekkor egy pasi fogta meg a könyökömet, és odahívott az ő asztalukhoz.
Mondta, ők most fejezték be, üljünk csak le oda. Ja, és hát ők happy meal menüt vettek a lányuknak (olyan 10-12 év körüli kislány), de a játékhoz, amit adtak, ő már túl nagy (lepkés csattok, ceruza), ezért szivesen odaadnák Emmának, hiszen neki való.
Teljesen elképedtem.
Úgy értem én például ilyen vagyok, én ilyet simán meg szoktam csinálni, de mástól nem tapasztaltam még ilyen szintű figyelmességet. Általában kedvesek és segítőkészek velem az emberek, kifejezetten jó tapasztalataim vannak, de valahogy ez mégis olyan más volt. Nem tudom leírni, az ott, abban a szituációban volt érezhető.
Szóval ezúton is köszönöm annak a kedves családnak, és legfőképp nem azt, hogy átadták az asztalt és a happy meal-es ajándékokat. Hanem azt, hogy megerősítettek abban a hitemben, hogy igenis vannak még ilyen emberek, és igenis lehet hinni az önzetlen segítőkészségben...

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Na akkor nézz rám, én is ilyen vagyok, néha túlzásba is viszem, felszáll valaki babakocsival, és én rögtön rendezkedek, hogy kérem, álljanak el onnan, az a babakocsi helye. A férjem totál hülyének néz, azt mondja, mi közünk ezekhez.
De inkább ilyen, mint olyan.