Egyre ritkábban ülök le a gép elé mostanában, reggel jobbára már be sem kapcsolom. De bizton állíthatom (előéletem megfelelő történelmi háttere után), múló szeszélyről van csak szó. Egy kis időre vége annak a fanatikus időszaknak, mikor reggel a wc felé menet benyomtam a gépet, majd az első szusszanásnyi időmben levetettem magam elé. Lázasan blogoztam, fórumoztam, szörföztem. Akaraterő kellett ehhez is, mint minden szenvedély csillapításához. Rájöttem, hogy az nagyon nem lesz jó sem nekem, sem az Emmának, sem Jurának, ha én egész nap itt punnyadok a gép előtt. Ebben az esetben kizárólag én szórakozom jobbára felhőtlenül... Csak közben a lakás ezer felé szalad, Emma nyüglődik, mert nem foglalkozom vele, és semmivel sem jutok előrébb estére. Arról nem is beszélve, hogy semmiféleképpen nem akarok lemondani a kézzel készített karácsonyi ajándék nemes hagyományáról, és az így felszabaduló (igen jelentős) időben tudok ezzel is foglalkozni.
Én ugyebár felelősségteljes, családanya vagyok, mitöbb feleség, egy gyermek nevelése (szellemi, testi fejlődése), és egy házasság sorsa nyugszik a vállamon. Nem akarom elrontani. Nem akarom olyan lakásba hazavárni a munkától megfáradt kedvesemet, amit még az ENSZ is katasztófa súlytotta övezetnek nyilvánítana.
És hát hogy tovább fényezzem a glóriámat (ide még egy kis szidolt!), meglehetősen büszke vagyok arra, hogy egész jól csinálom ezt a reggeli torna dolgot. Előző este mindig határozottan meg vagyok győződve arról, hogy másnap semmiféleképpen nem lesz erőm felkelni, és elmenni tornázni. Ebben csak nagyon kicsit tévedek mindig, hiszen másnap (ha válogatott szitkok közepette is, de) elmegyek. Komoly szerepe van annak a dologban, hogy nem akarok puhánynak látszani a világ (jobbanmondva A Világ előtt).
Ma reggel mégis kisebbfajta katasztrófa történt úgyis. Szépen gyanútlanul (és szokás szerint késve) vánszorgunk befelé Nórival a vesztőhelyre, mikor a recós csaj közli jó előre, hogy ma nem a Judit tart órát. Kicsit megszeppentünk, de már nem volt visszaút.
A zsigereimben éreztem már, hogy ennek nem lesz jó vége.
Kiderült, hogy egy fiatal srác kapta meg a megtisztelő szerepet, hogy eltunyult testünket megmozgassa. Talán ha húsz éves lehetett a kis drága. Nagyon trendi fekete ujjatlan póló, szolidan passzentos fekete naci, enyhén fényes sportcipő (nem is tudtam, hogy gyártanak sport-lakkcipőt férfi méretben). Nem tehetek róla, nekem a Norbi sem jön be, bár ez a srác azért kicsit jobb kiadása ennek az állatfajnak. Ahhoz túl öreg vagyok, hogy láttára megcsillanjon a szemem, túl fiatal, hogy megnyaljam a szám szélét ha közelebb jön (nem is vagyok egy tipikus szexésnyújorkos szingli), és túl rendben van a szexuális életem ahhoz, hogy ne kizárólag csalódottságot érezzek arra a gondolatra, hogy ő fog órát tartani a megszokott csajszi helyett.
Ráadásul amióta megtaláltam a párom, meglehetősen konzervatív nézeteket vallok bizonyos dolgokról. Én nők között, nők előtt akarok izzadni, fintorogni, morogni és jóízüen lecsalni gyakorlatokat.
A reggel mélypontja mégiscsak az volt, mikor négykézláb emelgettem a lábamat fölfelé, és a nadrágom szára visszacsúszott a téremig, felfedve fehér és szőrös lábamat (nincs mentségem, lusta vagyok gyantázni és szolizni). Nagyon imátkoztam, hogy nem akkor jöjjön oda a kölyök. Ehhhh Isten nem látta be, hogy ez komoly törés lehet az önbecsülésemnek, mert nemcsak hogy odajött, de még meg is mutatta, hogy hogyan kell megcsinálni a gyakorlatot helyesen (mellesleg vazze én is tudom, hogy nem jól csinálom, de jól nem tudom csinálni, mert akkor leszakad a lábam a fájdalomtól, és mit kezd Jura egy féllábú asszonnyal - ennyivel azért tartozom neki).
Hát így esett, hogy megkaptam a végső lökést a gyantázás rögös útja felé. Jurának egy szőrtelen lábú asszonyt fog hozni a Mikulás...