Üvölteni szeretnék. Hangosan és artikulálatlanul. Vörös fejjel, és taknyom-nyálam egybefolyatva.
Kezdem nagyon utálni, hogy itthon esz a rohadás. Ráadásul Emma is nagyon unja. Tiszta dilis napok ota, de ma súrolja az elviselhetetlenség határát. Közben a lakás egyre kisebb, egyre több halom holmi van (eginkább szétszórva, mert hely az persze nincs), és úgy érzem rámszorul, folytogat, mint valami nagy állat. Ahová nézek ott dolog terem. Nincs a lakásnak olyan pontja, amin ne kellene egy kicsit pakolni, reparálni, molyolni. És hiába csinálom egész nap, nincs vége. Tényleg üvölteni akarok, és kivágni a büdös picsába minden tetves rohadék szemét holmit, ami láb alatt van.
Emberek közé akarok menni. Értelmes, felnőtt, érthetően beszélő emberek közé.
És nem akarok gyereket látni. Sem a sajátomat, másét meg főleg nem. Nem bírom tovább idiótán hammogva és gügyögve (egy órán keresztül) a pempőt lapátolni egy kisbabába, aki mindenre elszántan igyekszik ebben meggátolni.
Nap mint nap, mindig ugyanaz. Közben pedig semmi értelmes dolognak nem tudok nekilátni, mert egyrészt ha már van időm, akkor valami házimunkával molyolok, de ha mégsem, akkor sincs semmi értelme, mert nem lehet úgy semmibe sem belemélyedni, hogy bármikor félbe kell szakítani...
Megyek és felkötöm magam. (Persze csak ha találok valami használható zsineget ebben a tetves kuplerájban.) grrrrrr...