Tegnap volt egy jó kis karácsonyi buli Jura főnökéjéknél. Nagyon jól szórakoztam, még angolul is beszéltem Tom feleségével. Van egy Emmával nagyjából egyidős kisbabájuk. Mint kiderült koraszülött volt, és 2 hónapig volt kórházban. Nem lehetett egyszerű. Ha jobban tudnék angolul azért szivesen elbeszélgettem volna vele, megkérdeztem volna, hogy hogy érzi magát egy idegen országban két kisgyerekkel otthon (Tom még később jár haza mint Jura) egész nap. Ő nem golyózik be? Ehh...
Jura kollegái nagyon jófejek (kivéve egyet, kit akár néven is nevezhetnék, ő komplett idióta), meg is beszéltük, hogy szervezni kéne egy activitizős bulit. Én biztos nagyon élvezném...
Szóval beindult a "gyerekes hétvége" fedőnevű akció, amit én most kicsit nehezen viselek, lévén Emma szegénykém nagyon gyagyás, Dani megkezdte a szokásos téli felsőlégúti megbetegedését (amit aztán abba sem hagy tavaszig), én meg örökösen rettegek, h mikor kapja el Emma. Persze nézhetjük a jó oldalát is, mire ovis lesz annyira megerősödik az immunrendszere, hogy egy tifusz meg sem kottyan majd neki.
Jura kollegái szerint nagyon hasonlítunk egymásra Zsófival, és kuncogva jegyezték meg, hogy Jura a lánya után választott társat. Nem kell túl mélyre néznem a lelkemben hogy bevalljam, ez egyáltalán nem esett jól. Sőt. Nagyon rosszul esett. Világ életemben második voltam mindig, mindenhol, de különösen a partnerkapcsolataimban. Akaratukon kívül egy nagyon érzékeny pontra tapintottak ezzel, még akkor is, ha ez csak egy vicc (bár mint tudjuk minden viccben van igazság).
Főleg most, hogy ilyen rohadék passzban vagyok...
Amúgy most az előbb rájöttem mi bajom van. Hiszen ez csak a jó öreg szokásos Karácsony előtti depresszióm. Azért ez a tudat nagyon megnyugtató, végülis ezzel a helyére zökkent a világ. Újévre elmúlik majd, és én végre fellélegezhetek. Remélem nem én szugerálom Emmába az agybajt (persze hogy én, ki más?!)...
Addig is igyekszem nem gondolni semmire, meghúzom magam egy csendes sarokban, és szűkölve megvárom az Újévet...