Az utolsó nap

Ez volt Jura utolsó napja a munkahelyén. Azon a munkahelyen, ahol lehúzott tíz évet. Heten indultak, mostanra száznál is többen vannak. Egész nap sokat gondoltam rá, hogy milyen nehéz lehet neki. Mennyivel nehezebb úgy, hogy nincs új munkahelye.
És nem tagadom, nekem is nehéz a szívem, mert bármennyire is utáltam már az utóbbi időkben, ahogy kis darabkákban vette el a férjemet, azért mégis az életünk része volt. Csütörtökönként, amikor bent voltam a gyerekekkel Csereperedőben, ott táboroztunk "apa irodájában". Ismerem a kollegái egy részét, családi barátokká váltak az elmúlt években.
Kicsit olyan, mint goromba, utálatos, gazdag nagybácsi halálos ágyánál, aki nélkül azért mégsem olyan lenne az élet, amilyen volt. Végülis Sanyi bácsinak köszönhetem, hogy annyiszor eljutottam Londonba, és egyszer Amerikába is. Sanyi bácsi bőkezűen fizette meg az árát a végeláthatatlan rabszolgamunkának (tudom, ez képzavar), amit Jura végzett nála.
Most Sanyi bácsi meghalt, és mi itt vagyunk, szabadon, árván. Egészen új utak nyílnak, olyan helyekre vezetnek, ahol tudom, jó lesz nekünk. Minden változás jó. Van, amin azonnal látszik, de a trükk mégiscsak az, hogy akkor se veszítsük el a hitünket, ha ez adott pillanatban cseppet sem tűnik úgy, hogy a dolgok jó irányba tartanak.
Rengeteg tanulnivaló, tapasztalnivaló vár ránk, ideje belevágnunk...