2013/08/03

Munkamegosztás

Egy (több) SNI-s gyereket nevelő családban jóformán mindig szolgálatban van minden felnőtt. Szükségszerűen, mert egy ember nem hiszem, hogy ép ésszel bírná a strapát. Nálunk fel is van nagyjából osztva a terep. Enyém a szervezés, napi rutin nagy részének lebonyolítása, Jura feladata a szórakoztatás.
Ez leginkább tegnap este kristályosodott ki bennem igazán, mennyire így van. Jura bármeddig hasal a szőnyegen, és legózik, vagy vonatozik, vagy birkózik, vagy kisautózik, vagy csinál bármit, amitől én egész egyszerűen irtózom. Ő az, aki kapható mindenféle programra mászkálásban, simán elviszi mindhármat bárhová, én inkább elmegyek egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelésre.
Én jóformán bármennyi esti rutint lepörgetek szálegymagam teljes lelki nyugalommal, Jura viszont az első zökkenőnél a plafonon van.
Én egészségtelen mértékben féltem őket, mindent kontrollálni akarok, szabályosan rosszul vagyok, ha biciklizni látom őket, és soha, semilyen körülmények között nem ülnék fel egy bobra, a Vidámparkban is maximum a mesehajóra. Ő elviszi őket kalandparkba, gokartozni, bringázni, míg az én retikülömben állandó felszerelés a balesetes kiscsomag. Jura azon röhög, hogy egy kis térdhorzsolás esetén is előhúzom a steril műtőt a farzsebemből, de kizártnak tartom, hogy meg tudná különbőztetni a gyerekek ruháit egymástól (vagy a gyerekeket egy nagyobb koszréteg alatt).
Egyelő mértékben mentesítjük a másikat a taposómalomban, ha azt látjuk, ki van purcanva. És bár a bennem csírázó mártír szeretné azt harsogni, hogy mindent egyedül csinálok, ez valójában nagyon nincs így. Örülök, hogy átveszi a nemszeretem dolgokat, mert így tudnak bringázni is a gyerekek, cserében életbentartom a társaságot (nagyjából). Sivár lenne az életük, ha csak azt tehetnék, amire én képes vagyok, és sokkal kényelmetlenebb, ha csak azt, amit az apjuk tud nyújtani.
Nagyon kis ütős csapat vagyunk mi ketten, és jól is van ez így.

3 megjegyzés:

Kriszti B. írta...

Ezt a végtelen derűt tanítják valahol? Ha nem, akkor lehet, hogy negyedállásban foglalkozhatnál a terjesztésével. :-)

Évek óta nem jártam "feléd", a saját blogom jelszavát is elfelejtettem, olyan inaktív voltam netileg, de most jól esett visszatérni. Amolyan "szedd már össze magad és ne drámázz" hatással vannak rám az írásaid. (Garantáltan nem ez a célod velük, de ugye a blog is olyan, mint a vers... mindenki úgy "hasznosítja", ahogy épp szüksége van rá.)

Mondjuk nem vagyok egy fészbuklédi, de tolnék egy lájkot, ha ott írnál ilyeneket (ja meg ha tudnám a polgári neved). :-)

presh írta...

Sándor Judit néven vagyok fent (Liebermann a régi nevem), de ott nem nagyon írogatok, főleg nem hosszasan, inkább képeket rakok fel. Ha megjelölsz, dobj egy privit is, hogy tudjam, a blogom révén kerültél oda, mert egyébként csak azokaz igazolom vissza, akiket tényleg ismerek :)
Nem mindig vagyok derűs, sokszor ordítok, és bosszankodom :)

Kriszti B. írta...

:) Otthonról bejelöllek majd jól, munkahelyről nagyon tiltva van a fészbuk.

Úgyse hiszem el, hogy ordítasz és kész. :)