Rontó Pál

Miloska a drága... Szó szerint...
Valami egészen döbbenetes, ahogy minden tönkremegy a kezében. Kő kövön nem marad, ahova lép, fű nem terem. A poharakat ipari mennyiségben vesszük, az étkészlet szedett-vedett, a játékok töröttek, csálék, hiányosak, a falak lyukasak, koszosak, firkásak. A ruhái szakadtak, foltosak, szétrágottak. A bőrömön állandósultak a lila foltok, az arcomat vámpír-reflexekkel rántom el, ha csak felém indul. Mert ha nem, akkor lefejel, megrúg, belém botlik. Olyan, mintha egy hódba oltott kölyökkutyát kereszteztek volna Godzillával. Bájos, de leginkább kátrékony.
Már megtanultam végtelen nyugalommal szemlélni a tárgyak igen rövid pályafutását a családban, és az IKEA mellett az Apple cuccok bizonyultak milos-állónak.
Egészen szombatig. Várjunk csak, nem, egészen két héttel ezelőttig, amikor is az egyik IPad-et ejtette úgy le, hogy eltolódott színe a kijelzőnek. A szervízben azt mondták, hogy 90 rugóért kapunk egy újat, szipogva otthagytuk a gépet, mire felhívtak egy óra múlva, hogy csoda történt, baromi nagy csoda (4:00-tól 4:50-nél), hozzányúltak, és megjavult. Nulla forintért haza is vihetjük.
De vissza a szombatra.
Miloska az IPhone-omat az emeletről lefelé jövet a lépcsőn elejtette, ami lepattogott (kőlépcső) a pincébe... Tudtam, hogy ezt még egy IPhone sem élhet túl. Nem is, illetve csak félig, a telefon működik, de a kijelző megmakkant. Ha emlékezetből nyomkodom, akkor mindent csinál, csak nem látszik szinte semmi.
Olyan irgalmatlanul pipa lettem rá, hogy szóba sem álltam vele egy kerek napig, és ezzel a poszttal is vártam három napot, hogy kifújjam a mérgem  nagy részét, mert ha akkor és ott megírom, amit gondoltam, hát azt nagyon megbántam volna.
Így esett, hogy most nincs telefonom egy darabig...