Végül csak odaértem az oviba a gyerekekért, záráskor még egy csomóan voltak, két csoportban is, nem egy összevontban, gondolom több szülő is beragadt a dugóba a hó miatt.
Hazajöttünk, szánkóra kaptunk, és kimentünk csúszkálni. Piszok mázli, hogy a környék szánkódombja pont a mellettünk lévő keresztutca.
Jó fél órát voltunk kint, de a gyerekek olyan fáradtak lettek a végén már (persze nem aludtak az oviban sem), hogy csak üvölteni tudtak.
Igen jellemző kép, ahogy Iván ül a szánkón, kapaszkodik ezerrel, és közben azt zokogja taknya-nyála egybefolyatva, hogy "Emmahaaaaa, most éhééén akarlak húzni téhégeeed!"
Emma pedig áll vele szemben, és azt visítja patakzó könnyekkel, hogy "Akkor szállj már le végre a szánkóról!"
Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntöttem, ideje hazaindulni.
Nem is tiltakoztak, egyből felszáradt a tengernyi könny, és vidáman hazacsúszkáltunk. Még Milos is élvezte, aki alaposan be volt tekercselve száz réteg polár, és orkány anyagba, mint egy kis high-tech múmia.
Mi más is következhetett volna itthon, mint vacsi, forró teával, és sok lilahagymával. Ilyen egy tízpontos este...