Teljes mértékig meg vagyok róla győződve, hogy előző életemben embereket fojtottam meg. Másra gondolni sem tudok, csak valami ilyesmi miatt lehet ennyire terhelt a karmám a köhögéssel.

Krupp, na persze.
Mikor azt hinném, hogy végre kinőtte, mikor már titkos kis örömgondolatok járnak a fejemben, hogy hurrá, megúsztunk vagy három-négy olyan időjárást, amitől régen bekruppolt volna, de most nem, mikor kezdek úgy tekinteni a gyógyszerporlasztóra, és a Rectodelt kúpra, mint valami régi rossz emlék tárgyi bizonyítékára, akkor beüt a mennykő.

Emma éjjel olyan szinten bekruppolt, mint talán másfél éve nem. Tizenegytől háromig fulldoklott, köhögött, ugatott, öklendezett. Nyitott ablak, párásítás, gyógyszer, lófaszt lófüttyöt sem ért.
A móka ma reggel folytatódott, szinte folyamatosan köhög, az előbb a reggelijét is kihányta.
Az arcán meg vannak pattanva az erek az erőlködéstől, az egész arca vizenyősre van duzzadva.

Én meg nem bírom hallgatni, nem bírom nézni, hogy fulldoklik, nem bírom elviselni, hogy nem tudok segíteni rajta (most sem). Legszívesebben világgá futnék...