Itt a tavasz, éled a természet

Egyetlen éledésnek nem örülök, az pedig a darazsak éledése. Az elmúlt héten két-három darazsat küldtem át az örök virágmezőkre. Mivel nem szeretem gyilkolni az állatokat, minden egyes alkalommal figyelmeztetnem kell magam, vagy ők, vagy én. Vagy a Hegylakó szavaival élve: csak egy maradhat.
Az az egy pedig igyekszem én lenni.

Valamiért imádnak nálunk lakni. Minden nyáron tele van velük a ház, a kert. Havonta ki kell hívnom Janit, hogy böngéssze át a tető alatti részeket, darázsfészek irtás céljából. De ha a tetőről le is költöznek, még marad a kertben számos hely nekik. Sajnos.

Természetesen engem csípnek meg egy szezonban legalább kétszer, hiába járok szandálban (soha nem mezitláb), és a rajzó darazsaknak is én vagyok az egyetlen ellenség, akit az utolsó csepp mérgükig támadni kell.
Mondjuk nagyjából igazuk is van.
Nincsen nekem velük semmi bajom, amíg messze elkerülnek. De nem kerülnek.
Így hát fel kell vegyem a kesztyűt, kezdődik az idei menet...