Nyilván fáradt vagyok, hát persze. Nyilván nyilván.
Bár (Jura követelte hogy írjam le) éjjel aludtam egyben három órát! Végre, kedd óta ilyen nem volt...

De leginkább magamra haragszom, hogy megbántódom egy köcsög beszólásán, amin már hónapok óta nem bántódom meg, nem is érdekelt, ma mégis megbánt vele kurvára, annyira, hogy legszívesebben venném a kabátomat, és elhúznék a picsába, csak el innen, messze ettől az embertől, aki anyámnak hazudja magát, de azon kívül, hogy összefeküdt mindenféle pasival a világrajöttöm előtt kilenc hónappal, mást nem tett értem, hacsak azt másért tevésnek nem nevezzük, hogy közel harminc éve keseríti meg a mindennapjaimat.

De miért is én mennék el, a saját házamból, miért nem mutatok ajtót, hogy takarodjon innen, messze, el, sose lássam többet?
Nyilván nem tehetem, mert a gyerekeimnek kell egy nagymama, legalább egy nagyszülő, aki hát olyan, amilyen, nagymamának azért nem olyan egetverően rossz, mint anyának, és nincs jogom elvenni azt az egy satnya kis nagymama-kezdeményt, aki nekik jutott.

És hát nem működik, egyszerűen képtelen normális emberként reagálni a közeledésemre. Ha felhívom (persze én, mindig én), ha érdeklődöm felőle, akkor elpofátlanodik, nyeregben érzi magát, és csőstül jönnek az ilyen köcsög beszólások.
Nem tudom miben reménykedem harminc év folyamatos pofon-osztása után is, hogy egyszer csoda történik, és anyává válik. Akit érdekel a gyereke sorsa, örül az örömének, és bánkódik a bánatán.
Ehelyett csöppet sem érdekli, hogy mi van velem, ha öröm ér, csak a savanyú féltékenység szaglik belőle, ám ha bánat ér, akkor gonosz kárörömmel rúg még belém kettőt.

Egyetlen előnye van ennek a helyzetnek, azt biztosan látom, milyen anya NEM leszek...